Az utolsó francia toloncház

a világból

2011. július 20. szerda, 14:48

Írta: Fehér Boróka

0 Hozzászólások

Nanterre Párizs nyugati elővárosa, jelenleg is itt működik Franciaország talán legnagyobb komplex hajléktalan-ellátó intézménye. Még ma is szinte önálló várost alkot az amúgy elég szegénynek tűnő szomszédságban, vaskapu és magas kőkerítés választja el a lakóépületektől. Az intézményben sokszínű szolgáltatások működnek hajléktalan és nem hajléktalan emberek számára: diszpécserközpont, krízisautó, utcai szociális munka, éjjeli menedékhely, hajléktalanok otthona, lábadozó – összesen több mint 1200 ágy, továbbá orvosi ellátás, szociális információs iroda, szakkörök, nappali melegedő. És egy temető.

Az épület 1887-ben „szegény börtönnek” vagy „koldus depónak” épült az angol dologházak mintájára. Ide kerültek a csavargás és koldulás „bűnének elkövetése” miatt kényszermunkára ítéltek a 45 napos kényszermunka idejére (ami az épület működtetésével járó olyan feladatokat jelentett, mint a takarítás, kertészkedés, karbantartás, konyhai munka, mosás-vasalás), majd a szabadulás után mindaddig, amíg nem látszott biztosítottnak megélhetésük. Vagyis a gyakorlatban sok esetben életfogytig. Az intézmény első „lakói” a bezárásra ítélt hírhedt Saint Denis börtönből érkeztek, s a folyamatos bővítés hatására a XIX század végére már 5000 elítéltről tudtak gondoskodni. Mivel a munkavégzésen túl minden más szükségletet is az épületen belül lehetett csak kielégíteni, nem meglepő, hogy gyermekek is születtek itt, sőt, az elhunytakat saját temetőben helyezték el.

Bár az intézményt belülről fokozatosan korszerűsítették, 20 évvel ezelőttig toloncházként működött: a rendőrség fenntartásában lévő épület rövidtávú (egyéjszakás) elhelyezést biztosított hajléktalan emberek számára. Franciaországban a koldulás 1975-ig, a csavargás pedig 1994-ig szabálysértésnek minősült, így az „elkövetőkkel” szemben rendőri fellépés is indokolt volt. A bekerülésnek két módja volt: vagy önkéntes alapon – ebben az esetben a rendőrség vagy a párizsi tömegközlekedési vállalat menetrendszerinti (szigorúan csak egyirányba, a városból kifelé!) közlekedő buszával lehetett megérkezni a Párizstól kb. 15 km-re levő városkába, vagy kényszerítő intézkedés hatására, rendőri kisbuszban. A beszállított „csavargókat” ezután levetkőztették, egyen pizsamát kaptak, ruháikat pedig „fertőtlenítették”. Reggel mindenki szabadon távozhatott (feltéve, hogy a személyzet úgy ítélte, hogy „utcaképes állapotban” van – egy enyhe alkoholmegvonástól származó remegés miatt az illető könnyen a detoxikáló részlegen találhatta magát!) – de a Párizsba történő visszaútról egyénileg kellett gondoskodni. Bár a HÉV megálló messze van, és jegy nélkül nem lehet az állomásra bejutni, néhány embernek mégis sikerült megoldani a visszajutást.

Patrick Declerck pszichiáter könyvet írt az intézményben szerzett tapasztalatairól Hajótöröttek címmel. Nem csak munkatársként, hanem különböző rendszerességgel álruhába öltözve, a hajléktalan ember szerepébe bújva beszállítottként is saját bőrén tapasztalta meg a XX. századi toloncház működését és anomáliáit. Beszámolója döbbenetes képet ad egy totalitárius intézményrendszerről, ami az ott dolgozók legjobb szándéka ellenére is brutális, az emberi méltóságot lábbal tipró struktúrát jelentett. A szerző a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején többször éjszakázott az intézményben, majd végül saját biztonságát fontosabbnak ítélve felhagyott az álruhás megfigyelő szereppel. Könyvét a franciául tudó vagy tanuló segítők és érdeklődők figyelmébe ajánlom.

(Igény esetén akár francia nyelvű szakszöveg feldolgozó szemináriumon keresztül is feldolgozhatjuk – sajnos úgy tűnik, a témának 2011-ben Magyarországon is van aktualitása!)

Készítette: Fehér Boróka

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.