A látszat mindig csal!

Belföld

2009. november 28. szombat, 19:30

Írta: http://www.hirextra.hu/Győry József

0 Hozzászólások

Hajléktalanok. Sokszor lenézzük, szinte már emberszámba sem vesszük őket. Már aki persze. Általánosítani nem lehet, hiszen minden ember más, közöttük is. Jól példázza ezt egy személyes, megrázó élményem.

Annára várva

Ma sem jött el. Pedig megbeszéltük, és én voltam olyan nem normális, hogy bedőltem neki. Hetek óta ezt csinálja, és az embernek azért aludnia is kellene. Ám az aluljáró soha sem alszik, bár ezen a késői órán talán ő is megpihent egy kicsit. A villamos és a metró már nem jár, az árusok hangzavara is alábbhagyott: egyedül a Corvin felől hallok valami részeg ordibálást, de az is elhal. És Ő Megint kitolt velem, de sebaj! Majd kieszelek én is valamit, és jól megleckéztetem a kisasszonyt. De most vár a meleg étel, az ilyen hűvös este után jóleső forró fürdő és a pihepuha ágyikó. Álmosan elindulok a Kálvin felé, de a haragom már el is párolgott. Képtelen vagyok haragudni rá öt percnél tovább. Megbeszéljük majd, ezen nem múlik semmi. Talán pancser vagyok, de egyedül Ő teheti meg velem ezt. Még. Most viszont aludnom kell. Nagyot ásítok, és elindulok felfele a lépcsőn. De utánam szól egy ismerős, ismeretlen hang.

A hajléktalan

„Szia, hogy is hívnak? Én Viki vagyok, tudod, hajléktalan. Nem tudnál segíteni egy kis pénzzel? Reggelire kellene majd.” Megfordulok, és egy hajléktalan nőt látok magam előtt, valamelyik telefonfülkéből szólhatott utánam. Látásból ismerem, párszor adtam már neki pénzt, élelmet. Amolyan 40-45 év közötti, alacsony termetű, sötét hajú asszonyról van szó, ami feltűnik rajta, az a ruhájának viszonylagos tisztasága. „De, persze, miért ne?” – válaszolom, és odaadom neki a zsebemből az összes aprót. „ Köszönöm, te olyan rendes vagy, emlékszem rád. Sokszor jársz errefelé, és mindig megállsz nekem. Tudod, sok embert megszólítok, de az a jobbik eset, ha levegőnek néznek. De te, ha nem is tudsz adni, legalább beszélsz hozzám. Nekem jobban esik mindennél egy-egy jó szó.”

Erre nem tudok mit mondani. Indulnék is, meg nem is. Pár másodperc hezitálás után azonban mégis a kíváncsiságomnak engedek, és talán udvariatlanul, de álmosságomból kifolyólag talán megbocsáthatóan felteszem neki a kérdést: ”Hogy kerültél az utcára?”

Az erősebb mindig győz?

„Tudod, én sem hajléktalannak születtem, csak sajnos sokan elfelejtik ezt. Nekem is volt gyerekkorom, szüleim, normális életem. Az mindegy, hogy miként kerültem ide, az a lényeg, hogy miként élek most. Tudod, én azért kéregetek éjjel, mert nem vagyok verekedős. Ám amit nappal 'keresek', azt elveszik tőlem a csövesek. Odaadom egy részét, nem szoktam verekedni. És tudod, itt, közöttünk, ez nagy hiba. De én azt mondom, hogy egy nő legyen nő, mindegy, hol és hogyan él. Tudod, én is elmehettem volna kurvának, mint sok hajléktalan nő, de nem tettem, és nem is fogom. Inkább kimosom a ruháimat, és lezuhanyozom. Ők meg ezt gyakran akkor sem teszik meg, ha kurválkodnak.”

Ismét nem tudok mit szólni erre. Bevallom, sokkal sablonosabb választ vártam – már ha létezik sablonos válasz ebben a helyzetben –, de ez érezhetően igaz, mi több, szívből jött. Most már magázom, ki vagyok én, hogy egy nálam idősebb, ismeretlen embert, főként nőt letegezzek? „ És van valami remény egy jobb életre?” – teszem fel az amúgy elég bárgyúan ható kérdést.

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess”

Viki tekintete elhomályosul, láthatóan a könnyeivel küszködik. Elfúló hangon válaszol, a szituáció már nekem is kínos kissé.

„Élek, ahogy élek, teszek, amit teszek. De soha senkinek nem akartam ártani. Ezek itt piálnak, sőt esténként beszívva fetrengenek. Igaz, én is iszom, de nagyon szégyellem magamat emiatt. Nem azt mondom, hogy jobb vagyok mint ők, azt mondom, hogy különbözök tőlük. És egyedül Isten az, aki ítélkezhet felettünk. Én már várom, hogy a színe elé járulhassak.”

Elfordul, és elindul ellentétes irányba, de azért visszanéz, és látom, hogy sír. Tekintetén látszik, hogy nem haragszik rám, sőt, rendkívül hálás azért, hogy meghallgattam, ahogy mondta is korábban. Későre jár, nekem is mennem kell.

Epilógus

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess.” Milyen igaz, örökérvényű megállapítás. Hajléktalan rosszabb esetben még én is lehetek, miniszterelnök valószínűleg nem. De nem lehet általánosítani. Hajléktalan és miniszterelnök között is van jó ember, legalábbis úgy gondolom, bár az utóbbira az élet eddig mindig rácáfolt. Én azért reménykedem.

Hazamegyek, felhívom Annát, vacsorázom, megfürdök, és lefekszem aludni. Már ha tudok ezután. Mert nem, nem vagyok én sem jó ember, Viki tévedett. Egyszerűen ember vagyok, az állatok betondzsungelében, ahol szívesen lennék én a vadász.
 
Csak azt lehetetlen eldönteni, hogy ki a préda: mert a látszat mindig csal.