Belföld
2011. december 29. csütörtök, 09:00
Írta: http://www.nepszava.hu
Az elmúlt időszakban Budapest főváros hadjáratot indított a társadalom legelesettebbjei, a hajléktalanok ellen. A fedél nélküliek, az otthontalanok kriminalizálása, megalázása szinte mindennapos. A városvezetők, de az átlagemberek is előszeretettel hibáztatják őket a sorsuk miatt.
Ezt a hangulatot szolgálta ki Tarlós István főpolgármester a fővárosi közterületek használatáról és a közterületek rendjéről szóló fővárosi közgyűlési rendelet módosításával, amelynek értelmében a köztér életvitelszerűen lakhatás céljára történő hasznosítása szabálysértésnek minősül. Nem is olyan régen pedig Józsefváros polgármestere követte a főpolgármesteri tüneti kezelést.
Nem nehéz feltárni, honnan fakad ez a megbélyegző attitűd a hajléktalanokkal szemben. Magyarországon a hajléktalanság még mindig szégyennek, sőt bűnnek számít a társadalom szemében.
Ez részben az államszocializmus szemforgatásában gyökerezik: 1950 után az állam tagadta a hajléktalanság tényét, a jogi környezet nem ismerte el a hajléktalan állapotot, és erről a kérdésről - ahogyan általában a mélyszegénység minden válfajáról, vagy éppen a családi erőszak, a cigánykérdés és az antiszemitizmus témáiról - az 1980-as évek közepéig-végéig nem illett hivatalos körben beszélni.
De a kapitalizmus újraépülésével a hajléktalanság is tömeges problémává vált (nem mellesleg: az elmúlt évtizedekben Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is növekedett a hajléktalanok száma).
A tömeges hajléktalanság megjelenésére sem a közvélemény nem készült fel lelkileg, sem azok a települések, amelyekre hirtelen rászakadt az önkormányzatiság, és amelyeknek így valamit kellett kezdeniük a problémával. Holott a jelenség korábban is létezett. Csakhogy láthatatlan volt, és így nem zavarta a többség nyugalmát. Mihelyt láthatóvá lett, tüstént megjelent az elutasító attitűd. A települések választott testületei pedig - amelyek erősen függenek a mindenkori helyi érdekektől - természetesen e kérdésben is a többség álláspontjához igyekeznek alkalmazkodni.
Mint a legtöbb társadalmi probléma kezelésében, a Nyugat ebben is Magyarország előtt jár, így érdemes - minden ma divatos retorika ellenére - a "hanyatló Nyugatra", a modern szociális gondoskodás bölcsőjére vetni a tekintetünket.
A nyugati fővárosok többsége már túljutott azon a fázison, hogy a hajléktalanságot és annak kísérőjelenségeit a társadalom legelesettebbjeinek a megfegyelmezésével, büntetőjogi szankciókkal kezelje. A kapitalizmus egy korai szakaszában - úgy a 18. századi és 19. század eleji Anglia szintjén - a zavaró méreteket öltő hajléktalanság és csavargás kezelésének módszere az üldözés és a megbélyegzés volt, a rendőrség, a börtön és a dologház által. Magyarország az államszocializmus kitérője után ehhez a fokozathoz kanyarodott vissza.
Nyugat-Európa legtöbb fővárosában a városvezetés mentalitása már a kapitalizmus fejlettebb fokának hatását tükrözi vissza: az otthontalanság enyhítése nem lehetséges tüneti kezeléssel, hanem komplex stratégiát kell kidolgozni a kérdés megoldására. Különösen, hogy a válság idején emelkedett a hajléktalanság aránya, Londonban például 15 százalékkal. Boris Johnson londoni főpolgármester nem kisebb ambíciót tűzött ki, minthogy 2012-re nullára csökkentse a hajléktalanok számát. Határidőre ezt a célkitűzést aligha sikerül teljesíteni, de Johnson példája mutatja, hogy a nyugat-európai fővárosokban komolyan kezelik a kérdést.
A főpolgármester által meghirdetett program keretében adatbázist hoztak létre a hajléktalanok számának felmérésére, és programot dolgoztak ki a fedél nélküliek megtalálása érdekében. Ebbe a programba bevonták a lakosságot, sőt - mivel a hajléktalanok egy része vidékről érkezik a fővárosba - igyekeztek felvenni a kapcsolatot a hajléktalan személyek eredeti lakóhelyével, a szubszidiaritás elve alapján, abból a feltételezésből kiindulva, hogy az egyén segítését az állam vagy az önkormányzat nem sajátíthatja ki, abban a családnak és az egyén környezetének is van szerepe.
Lisszabonban az utcán élő pszichiátriai betegek részére indítottak kísérleti jellegű lakásprogramot, amelynek keretében a rászorulókat olcsó belvárosi bérlakásokban helyezik el. Az új lakók minden segítséget megkapnak a mindennapos tevékenységekhez (a háztartás vezetése, a hivatallal való kapcsolattartás, napközbeni munkavégzés), erről egy hétfős csapat gondoskodik. Ilyen akciót éppenséggel Budapest városvezetése is kezdeményezhetne, hiszen sok régi kisterületű önkormányzati lakás áll a város rendelkezésére.
Az Egyesült Államok metropoliszában, New Yorkban is változnak az idők: Rudy Giuliani városvezetése alatt még rendőröket küldtek a hajléktalanokra, és tömegszállásokra költöztették őket. Ez a módszer éppúgy eredménytelen volt New Yorkban, mint Budapesten.
Michael Bloomberg polgármestersége alatt finomodtak a módszerek, a hajléktalanok segítése kapott nagyobb hangsúlyt. New York Bronx nevű városrészében az elmúlt hat évben 80 százalékkal csökkent a hajléktalanok száma (igaz, országosan viszont emelkedett az arány az ingatlanválság következtében). A csökkenő tendencia nem a kemény, represszív, rendőri fellépésnek, a hajléktalanság kriminalizálásának volt köszönhető, hanem a humánus eszközöknek, leginkább a 2007-ben létrehozott ún. Biztonságos Menedékek kialakításának, és a szociális munkások áldozatos munkájának. A bronxi modellt azóta a többi kerület is követi.
És ez nem csak afféle "bronxi mese".
Paár Ádám politológus (Méltányosság Politikaelemző Központ) /
Szóljon hozzá!