Hová tegyek egy idős, beteg asszonyt?

Belföld

2010. május 07. péntek, 07:56

Írta: http://nol.hu/

0 Hozzászólások

165 ezer dollár, kilakoltatás és tüntetés – Történet arról, hogy mi a fontosabb: a munka vagy a gyerek. Ha valaki egyszer utánanéz, mivel töltötte a szerdai napot a szociális szféra néhány ismert szereplője, a híradásokat böngészve arra a következtetésre juthat: semmi különös nem történt az országban. Aznap persze nem így tűnt, az események egymást érték, volt adományozás, bejelentés, segélykérés, demonstráció. Másnap már nem sok látszott a szerdai részsikerekből. Felülírták a csütörtöki problémák.

Nem kellene esetleg zakót venni? – kísért egy kósza gondolat szerda reggel, végtére is ünnepi eseménnyel kezdem a napot a Marriott Hotelben. Utána viszont tüntetésre megyek a Bakáts térre, oda már biztos nem kell. Bízzuk talán ezt az időjárás-jelentésre, állok tanácstalanul a szoba közepén, miközben a feleségem arról érdeklődik, este sokáig maradok-e.

– Nem tudom – próbálom felidézni a naptár bejegyzéseit –, ma sok ilyen izé lesz. Szociális szerda van. A szálló előtt megpróbálom kisimítani az enyhén szamárfüles meghívót, amelyet a világ legnagyobb „erőforrás-közvetítő” hálózataként emlegetett United Way magyarországi szervezete küldött. A levélben arról esik szó, hogy a General Electric alapítványa 165 ezer dollárral, 33 millió forintos adománnyal segít több száz, a válság által sújtott magyar családnak. A hall szőnyege minden lépésnél besüpped a lábam alatt, a különterem előtt elegáns öltözékű urak sorakoznak, angol szöveg hallatszik mindenfelől. Mégiscsak kellett volna az a zakó, motoszkál bennem a gondolat, miközben leülök a fehér abrosszal borított, kerek asztalhoz, és egy csillogó mellényes férfi kávét tölt a csészémbe.

A téma és a fényűző körülmények közötti ellentmondást Czirják László, a United Way Magyarország kuratóriumi elnöke azzal oldja fel, hogy a szálloda ingyen bocsátotta rendelkezésre a helyiséget. Majd rátérünk arra, hogy az adomány nagy részét két elismert karitatív szervezet, a Vöröskereszt és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat juttatja el a rászorulóknak, a pénz egy kisebb részét pedig négy budapesti családsegítő központ használja fel.

Habsburg György, a magyarországi Vöröskereszt elnöke azt mondja, a válság kitörése óta Mongóliától Portugáliáig 52 országban tesznek egyre nagyobb erőfeszítéseket a bajbajutottak megsegítéséért, Spanyolországban például már naponta hatszázezer ember napi étkeztetését látják el. Magyarországon közben fokozatosan lehetetleníti el körülményeiket, hogy megszűnt az adományok utáni adókedvezmény, a természetbeni adományok után pedig áfát is kell fizetni. A General Electric adományából rájuk jutó 40 ezer dollárból hetven észak-magyarországi család lecsúszását és otthonvesztését akadályozzák meg.

Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke arról beszél, a támogatásból kiterjesztik a múlt évben kísérleti jelleggel indított adósságkezelő programjukat, melynek során érintett családok kilábalását erre kiképzett segítők támogatják. Néha egyszerű tanácsok jelentik a hathatós megoldást. Egy kilátástalan helyzetűnek tűnő család esetében például elég volt, hogy a gyerek évet halasztott a főiskolán és dolgozni ment, míg munkanélkülivé vált szülei másik állást találtak maguknak. Ez a megoldás persze a családban senkinek nem jutott eszébe, kellett hozzá a kívülálló, a máltai tanácsadó.

– Ezt a problémát mindenki csak számokkal írja le, családokról és sorsokról soha nem esik szó – mondja Vecsei Miklós. – Ha erre van szükség, be fogjuk bizonyítani, hogy az otthonok megőrzése és a családok egyben tartása a legolcsóbb megoldás. Az otthonukat vesztő emberek szállását, étkezését a hajléktalanokat ellátó intézményeken keresztül az államnak kell megfizetnie.

És ha már a számoknál tartunk, ő is mond két adatot: újabb 175 ezerrel nőtt a nem fizető adósok banki nyilvántartása. Ma már 825 ezer olyan adós van, aki huzamosabb ideje nem törleszti hitelét.

A számítógép képernyőjén emlékeztető felirat villog: visszahívást ígértem Kreffly Gábornak, a miskolci hajléktalangondozó központ igazgatójának. Múlt pénteken azzal keresett meg, hogy egy hetvenéves nénit szerdán lakoltat ki a végrehajtó. „Ilyet még nem láttam” – mondta a telefonba Kreffl y Gábor, ami azért nyom nagy súllyal latban, mert az általa irányított intézményekben naponta háromszáz nincstelen, otthontalan, nyomorult ember fordul meg, köztük orvosi papírral rendelkező pszichiátriai betegek, modern kori rabszolgaságot megjárt, a nyugdíjukért hónapokon át fogva tartott szerencsétlenek és ki tudja, még ki mindenki.

A néniről annyit tudni, hogy 2008-ban 200 ezer forint személyi kölcsönt vettek fel a gyermekei, de nem banktól, hanem egy pénzintézeti vállalkozástól. A tartozás rövid idő alatt másfél milliósra nőtt, ezt egyenlítették ki a lakásra felvett hárommilliós jelzáloghitelből, amit ugyancsak nem fizettek. A család három tagja készül a kilakoltatásra, két héttel ezelőtt szállást kértek a Vöröskereszt fi zetős átmeneti szállóján. A hetvenéves mamáról egy szót sem szóltak, egyszerűen otthagyták a kidobásra ítélt bútorok között. „Hová tegyek most egy idős, beteg asszonyt?” – háborog Kreffly Gábor, én pedig visszanyelem a reflexből feltoluló szavakat, hogy nem féltelek, oldottatok már meg ennél nehezebb ügyeket is...

Valószínű ugyanezt mondja neki a mentős is, amikor a kórházból elbocsátott hajléktalant leteszi a Vöröskereszt küszöbére, ahogy a rendőrjárőr is ezzel csönget be, amikor a Tiszai pályaudvarról kikíséri a váróteremből kidobott embereket. Inkább azt kérdezem, hogyan lehet kilakoltatás, ha egyszer június elejéig meghosszabbították a végrehajtási moratóriumot. De lehet, hogy azt csak a végrehajtói kamara tagjai tartják be, az ügyek nagy részét viszont privát adósságkezelő cégek bonyolítják.

– Nem jelentkezett még a végrehajtó – mondja Kreffly Gábor a telefonban. – Két napja dolgozik az ügyön a jogászunk meg a családsegítő iroda fél stábja, erre a néni makacsolta meg magát. Mire szereztünk neki helyet egy idősotthonban, bezárkózott, nem adta ide a papírjait.

Délután kettőkor a Bakáts téren húsz-egynéhányan gyülekeznek, a hajléktalan és nem hajléktalan aktivistákat tömörítő, A város mindenkié elnevezésű civil szervezet két család miatt tüntet a ferencvárosi önkormányzatnál. Az egyik egy beteg kisgyermekkel beköltözött egy üresen álló bérlakásba, ott-tartózkodásukat hónapok óta sikertelenül próbálják legalizálni, szeretnének szerződést kötni, lakbért fizetni. Azzal utasították el kérelmüket, hogy ezerszáz lakásigénylő vár megoldást a hivataltól, nem részesíthetik előnyben az önkényes foglalókat. A másik család vásárolta a lakást, majd miután munkanélküliek lettek, a bank mondta fel szerződésüket. Mindkettőre kilakoltatás vár.

– Egy pizzasütőnél dolgoztam, amikor belázasodott a kislány, mondtam, délután nem tudok bemenni – meséli Sz. Nikoletta lecsúszásuk nem túl hosszú történetét. – A főnököm azt mondta, döntsem el, mi a fontosabb, a munka vagy a gyerek. Azóta nem találtam másik munkát. A férjem konyhai kisegítő, havi tíz-tizenöt napot dolgozik. A huszonnyolcezer forintos törlesztőrészletünk 37 ezerre, majd 42-re nőtt. Hétmilliót kellene egy összegben kifizetni, hogy megtarthassuk a lakást.

Vojtonovszki Bálint aktivista rövid beszédet mond, majd héliumos léggömbökre kötött papírfigurákat engednek a magasba, hogy mutassák: ilyen könnyen szállnak el az eladósodott családok. Néhány léggömb fennakad a faágakon. A járókelők unott arccal kerülik ki a csoportot. Közben egy kalapban aprópénzt gyűjtenek az önkormányzatnak, hogy legyen valami kezdőtőke a bérlakásállomány növeléséhez, ez utóbbit viszont a demonstrálókhoz kijövő titkárságvezető nem veszi át. Akkor elfagyizzuk, mondja az Erdősné „Csurika” néven bemutatkozó, hajléktalan aktivista. „Ennyi, kész vagyunk?” – kérdi egy gyűrött arcú férfi, aki mostanáig szótlanul fogta „a lakhatás alapvető emberi jog” feliratú molinót a háttérben. Vojtonovszki Bálint bólint, igen, mára ennyi.

Távozóban felhívom Kreffly Gábort, mi újság a hetvenéves nénivel. Azt mondja, telefonált a végrehajtó, és péntekig adott haladékot az asszonynak, hogy ürítse ki a lakást.