Belföld

Mondják Új élet házának, Félúti háznak vagy egyszerűen csak otthonnak. Valójában inkább amolyan szállóféle börtönből szabadult raboknak. Olyan férfiaknak, akiknek a bent töltött évek alatt lényegében megszűnt a kapcsolatuk a külvilággal, akiket nem vár család, akiknek nincs hová hazatérni.

Amikor a vasajtón kilépnek, az öszszes holmijuk elfér egy táskában, minden vagyonuk ott lapul a zsebükben. A hirtelen rájuk köszöntő szabadság nem sokban különbözik a padon alvó hajléktalan szabadságától. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat másfél évtizede működő szállója őket várja.

Az otthont azonban nem is olyan egyszerű megtalálni. A kapun lakat, az épületen nincs se felirat, se címer. Majd a kutyaugatásra kiballag a gondnok, beljebb kerülünk, és a málló vakolatú folyosót látva rájövünk, hogy ez az intézmény tulajdonképpen nincs is. Nincs dokumentáció, nincs uniós irányelv, nincs HCCCP rendszerű konyha. Csak egy folyosóra való szoba van, meg közös vécé és zuhanyzó, de például csempe már nincs mindenütt a falon. Van viszont néhány középkorú férfi, akiket alighanem ezek a falak óvnak meg attól, hogy az utcán aludjanak vagy visszaeső elkövetőként újra a börtönben találják magukat.

Az ódon épületben mintha megállt volna az idő, valamikor még a rendszerváltás táján, abban az időben, amikor a Máltai Szeretetszolgálat nyíltan vállalta, hogy ha embereken kell segíteni, a segítségnyújtást tekinti elsődlegesnek és nem az előírásokat. Így fordulhatott elő, hogy amikor a szükség úgy kívánta, hajléktalanszállót nyitottak egy a Hajógyári-szigetnél kikötött uszályban és a Rákosrendező pályaudvaron egy használaton kívüli vágányra kihúzott vonaton (ez utóbbi a mai napig működik). A börtönből szabadult férfiakat váró Új élet háza formálisan nem is intézmény. Inkább a szervezet húsz éve tartó börtönmissziójának utolsó állomása. Egy hely, ahol a büntetésük alatt megtért rabokat előítéletek nélkül fogadják, és segítik első lépéseiket a szabad világban. Középkorú vagy annál idősebb férfi ak esetében, erkölcsi bizonyítvány nélkül a lehetőségek meglehetősen korlátozottak: többen már azt sikerként könyvelhetik el, ha takarítóként sikerül elhelyezkedniük. A lakók egy részének évek óta nem sikerült újrakezdenie az életét, van, aki már kilenc éve itt él, és már nem is tervezi, hogy egyszer önálló albérletet tart fenn.

A Máltai Szeretetszolgálat börtönmisszióját Miksó Sándor katolikus pap alapította, aki tavaly, 75 évesen vonult vissza az aktív szolgálattól. Ma Esztergomban a nyugdíjas papi otthonban lakik, szobáját a fogvatartottak által neki készített festmények és hajómodellek díszítik. „Harminc fogvatartottat kereszteltem meg, volt száznegyven elsőáldozóm, és összeadtam két párt is a börtönben, igaz, a szertartás végén a fiatal asszony értelemszerűen elhagyta a börtönt, míg a férj maradt.” A rendszerváltás után újjáéledő egyházi börtönmisszió húsz év alatt nagy utat járt be. Az első időben a fogvatartottak afféle civil kapcsolatként próbálták kihasználni az őket látogató papokat és hitoktatókat, hozzátartozóiknak üzengettek és csomagokat, pénzt és dohányárut kértek mintegy cserébe azért, hogy meghallgatták a nekik szánt üzenetet.

– Az első időben a fogvatartottak kilencven százaléka kért valami szívességet tőlünk – eleveníti fel Miksó Sándor. –Volt, aki azért jött, mert addig sem kellett a zárkában ülnie, volt, aki azért, hogy a haverjaival találkozzon, és volt, aki azért, mert Istennel akart találkozni. A Kozma utcai börtönben az első időben az ebédlőben voltak az istentiszteletek, az egyik sarokban én miséztem, átellenben a református lelkész tartott istentiszteletet. Később egy száz négyzetméteres helyiségben kápolnát alakítottak ki, és a felekezetek külön időpontokat kaptak. A hitoktatók által tartott keddi imádságos együttléteket és a szombat délutáni miséket egyre többen látogatták, az első időben tíz-egynéhány ember alkotta a hallgatóságot, ma nem ritka, hogy hetven-nyolcvan fogvatartott hallgatja az igét. Miksó Sándor fiatal papként brazíliai misszióba jelentkezett, elöljárója azonban nem engedte, mondván, ahogy a dolgok állnak, előbb-utóbb Magyarország is missziós terület lesz. Ő tehát maradt és évtizedeken át kereste a lehetőséget, hogy a maga elé tűzött célt teljesítse: „segíteni azokon, akiken senki nem segít”. Volt idő, amikor a városmajori kórház kórtermeit járta végig, hogy az ott fekvő betegeknek ajánlja fel papi szolgálatait, igazán komoly kihívással azonban 1990-ben találta szembe magát, amikor az Igazságügyi Elmegyógyító és Megfigyelő Intézet igazgatója kérte meg, hogy lakóinak tartson istentiszteletet. Az intézet lényegében egy háromszáz ágyas elmekórházként működött a Kozma utcai börtön falai között. Néhány hónap múlva már nemcsak a beszámíthatatlan elkövetőket, hanem a budapesti börtön hétköznapi lakóit is rendszeresen látogatta. Egy idő után a gyorsan növekvő börtönmissziós szervezet vezetője lett, akkortól harminchárom börtön tartozott hozzá. Az általa megkeresztelt rabok közül többen a szabadulásuk után is keresték és keresik vele a kapcsolatot.

– A börtönben gyakran kérdezték, hol lehet Istennel találkozni – meséli. – Rendszerint elmondtam, hogy a templomban, mise és gyónás alkalmával, imádságok közben és a gyerekek ártatlan szemébe nézve. Mert a kisgyerek őszinte szeméből Isten néz vissza ránk. Az egyik mise végén egy szabadságra hazabocsátott fogoly félrehúzott, hogy most hazamegy és, ahogy ő mondta, kinyújtóztatja az aszszonyt. Nem azért, mert másik férfival állt össze, hanem azért, mert nem engedte a gyerekeknek, hogy telefonon beszéljenek vele. Megpróbáltam eltéríteni, de nagyon felindult volt, amikor visszakísérték a zárkába. Napok múltán, késő éjszaka hívott, azt mondta, nem bántotta az asszonyt, bár az ajtón még azzal az elhatározással nyitott be, hogy rémes bosszút vesz sérelmeiért. De amikor a két kisfia elé futott és a nyakába ugrott, a gyerekek szemébe nézve eszébe jutott, mit mondtam Istenről. Pomozi István hitoktató tizenkét éve kapcsolódott be a Kozma utcai börtönben folyó missziós tevékenységbe, és 1998 óta feleségével csaknem minden kedden és szombaton ott vannak a börtönben. A fogvatartottak között minden alkalom újabb kihívás. „Hiá ba készülök arra, hogy János apostol leveleiből idézek, ha valaki azzal jön oda, hogy meghalt az édesanyja, és nem engedik ki a temetésre, mert akkor ezt a helyzetet kell átbeszélnünk.” Az egyébként matematikusi végzettségű, nagycsaládos (hét gyermek és tizenhét unoka) hitoktató gyakran fordít le biblikus üzeneteket a börtönélet hétköznapjaiban értelmezhető helyzetekre.

– Gyakran megkérdezem például, éreznek-e felelősséget a családjuk iránt. Azt mondják, igen. Akkor azt kérdezem, nem sajnálják az otthon segélyből, gyesből élő társukat, hogy csomagot várnak tőle? Hiszen itt bent kapnak enni és inni, van tiszta ruhájuk és minden más, amire csak szükség van. A cigaretta, a rádió és a kávé nem tartozik ide. Ha ilyesmit várnak el, a párjuktól vagy a gyerekeiktől veszik el az árát.

Pomozi István egyike azoknak, akik a börtönben vallásos életet élő rabok közül a leginkább rászorulóknak felajánlja, szükség esetén beköltözhetnek az Új élet házába. A szállásért és a rezsiért nem kell fizetni, mi több, az első hónapokra költőpénzt és bérletet is kapnak. „Nem kezdhetik úgy az új életet, hogy állás után járva potyáznak a buszon.” Az első hónap próbaidő, az új lakó nem kap kulcsot, amíg be nem bizonyosodik, hogy be tudja tartani a házirend elvárásait. Néha előfordul, hogy a hitoktatók melléfognak, egyszer megengedték például egy szabadult kőművesnek, hogy lakókocsiban behozza az egész brigádot. A téli holt szezonban azután a brigádtagok titokban bontani kezdték és téglánként csaknem kiárusították az egyik használaton kívüli hátsó épületet. Amikor kiderült, huszonnégy órát kaptak a kiköltözésre.

József, a gondnok azt mondja: családias közösség alakult ki az épületben, a falak között nincs hangos szó, viszontmindenki teszi a kötelességét. A lakók nagy része életellenes bűncselekményért volt börtönben, ez volt az első és az utolsó alkalom, amiért bíróság elé kellett állniuk. Volt, aki megfojtotta a feleségét, volt, aki egy elhúzódó konfliktust zárt le késszúrással. Akad közöttük, aki világéletében segédmunkás volt, és akad, akinek több diplomája van. Van, akit nem sokkal a szabadulása után leszázalékoltak, van, aki súlyos szívműtéten esett át, van, aki mankó nélkül nem tud már járni. A szabad élet elérhető távlatai meglehetősen behatároltnak bizonyultak.

– Három éve az egyik itt lakótól hallottam, hogy megüresedett a gondnoki állás – meséli a gondnok. – Épp abban az időben szűnt meg a korábbi munkahelyem. Jelentkeztem, fölvettek. A szolgálati lakás katasztrofális állapotban volt, de megkaptuk a felújításhoz szükséges anyagot, és szépen rendbe tettük. Az első itt töltött éjszakán nem tudtam elaludni, az járt a fejemben, Józsi, hová hoztad a családodat, milyen emberek közé? De az aggodalmaim alaptalannak bizonyultak, és ma már elmondhatom, alighanem a világ legnyugalmasabb állásainak egyikét sikerült elnyernem.

You have no rights to post comments

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2017)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2017 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com