Ady segít pénzt szerezni

Merthogy Ferenc nem koldus, nem kéreget, csak hajléktalan, aki elfogadja, ha valaki ad valamit a versek ellentételezéseként. Most éppen Adyn a sor, egyszerű indokból, ezt a kötetet kapta egy ismerősétől, de szívesen olvasna József Attilát, Radnótit, Babitsot is. De más Nyugatostól sem jönne zavarba.

– Sikolt a zene, tornyosul, omlik Parfümös, boldog, forró, ifju pára – lapoz a kötetben, s csak biccent egyet, amikor egy arra járó húszast dob a táblájára.
Melyen szintén nem a megszokott szöveg olvasható, legalábbis eddig még sehol sem olvastuk Nagy László szívbe markoló, sápasztó sorait: Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem...

– A Héja-nász a kedvencem – teszi le Ferenc a kötetet, s kezdi fújogatni elgémberedett ujjait, majd fejből idézi: – Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve... Ebből szerettem volna érettségizni. De aztán Babitsot húztam. Béres Gyula tanár úr osztályába jártam a Munkácsyba...

Elhallgat egy pillanatra, aztán folytatja, mesél a moziról, ahol gépészként dolgozott, de volt dekoratőr és hivatásos katona is. Utóbbiról hiába kérdezzük, nem is szól, csak mutatja, nem akar róla beszélni. Elmúlt, lezárta. A mából talán hihetetlennek is tűnik az a másik élet. Az október 26. előtti.

Aznap került utcára, azóta 87 éjszakát töltött fedél nélkül. Próbálkozott ugyan a hajléktalanszállóval, de ellopták az összes iratát, így maradt az utca, jobb esetben a vasút valamelyik fedett zuga. Ha éppen megtűrik.

– A bank vitte el a lakásomat – mondja minden indulat nélkül. – Apám betegeskedett, kölcsönt kellett felvennünk, aztán előbb anyám halt meg, majd az öreg is, ott maradtam egyedül, s nem bírtam törleszteni. A segélyem megszűnt, a nyugdíjam intézés alatt, azt mondták, bírjam ki valahogy addig...

Ha csak a körülményeken múlik, kibírja. Az első nap rettenetes volt, szembesülni egy teljesen új világgal, tudomásul venni, hogy a társadalmi ranglétra legaljára került.

– Fel kellett venni a fapofát – folytatja –, megerőszakolni magam, hogy ne reagáljak semmire.

Aztán jött a következő csapás, rádöbbenni, olyan, hogy régi barát, nem létezik. Régi osztálytárs, ismerős sem. Csak újak vannak, idegenek, akik segítenek. Jórészt középkorúak és idősebbek, akiken látszik, őket sem veti fel a pénz.

– Bolond hangszer: sír, nyerit és búg. Fusson, akinek nincs bora – veszi kézbe újra a kötete, s kezdi olvasni A fekete zongorát, s úgy tűnik, a módszer hatásos, egy újabb pénzérme koppan a Nagy László-idézeten; kucsmás, hatvanas asszonytól...

Ma úgy a huszadik versnél járhat, általában száz a penzum, már, ha bírja a hangja. Egy-egy pohár borral próbál segíteni rajta, de két nappal korábban például suttogni is alig tudott, így elmaradt a felolvasás. El is küldték a rendőrök, hiszen koldulni tilos a belvárosban...

– De nem ezért olvasok – állítja –, egyszerűen szeretem a verseket. Ötven elmúltam, harminckét évet dolgoztam, ám nem sok örömöm maradt. Régen is szerettem a verseket, a gimiben tizenhat órán át olvastam fel József Attilát, ma is sokat tudok közülük fejből.

Tulajdonképpen emiatt nem hallgat az orvosokra, akik tanácsolták, amíg lehet, műtesse meg az agyában nemrég talált daganatot, de csak sugarazásra hajlandó eljárni.

– A műtéttől elveszíthetném az emlékeimet, elfelejthetném a verseket – mondja, inkább csak úgy a maga meggyőzősére. – Valahogy csak lesz, az Isten eddig is megsegített, hiszen nem hagyott megfagyni a legnagyobb hidegben sem. Ha pedig meghalok... Az élet úgyis rettenetesebb, mint a halál – teszi hozzá, majd hirtelen a Héja-nász utolsó versszakát kezdi szavalni.
Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron...

Szóljon hozzá!