„Megvan bennem az akarat, hogy ne süllyedjek le az állati sorba”

Kultúra

2011. január 26. szerda, 07:38

Írta: http://hirszerzo.hu

0 Hozzászólások

A főváros 2011-ben egymilliárd forinttal kevesebbet szán a szociális feladatok ellátására, emiatt 1100 fővel több hajléktalan kerülhet az utcára. Mindeközben a VIII. kerületben, a Dankó utcai hajléktalanszállón egy szociális munkás és több fedél nélküli együtt igyekszik bebizonyítani zenével és verssel: a hajléktalan emberek sem értéktelenek. A próbájukon jártunk.
 

„Pár éve járom az utcát, de az utcafalak nem barátkoznak velem, lelkemben egyre mélyebbre süllyed az ember iránti undor, és most már mindegy, hogy mi történik velem. Én megpróbáltam újra talpra állni, és embernek maradni szüntelen, szomorúan mondom, fájdalom látni, az emberi közöny oly könyörtelen.”

A 2011-es költségvetés tervezete szerint egymilliárd forinttal kevesebbet szán a főváros a szociális feladatok ellátására, ami a teljes 15 milliárdot meghaladó tavalyi kerethez képest nem nagy vágás, de a csökkentés több hajléktalanokat segítő intézmény támogatását is lenullázhatja, ami jelentősen, akár 1100 fővel is növelheti az utcára kerülő hajléktalanok számát. Ez további súlyos következményekkel járhat, hiszen a főváros a közelmúltban a főbb aluljárókból is kitiltotta a hajléktalanokat.

„Hajléktalannak lenni katasztrófa, nagyon megalázó. Ha valaki meghallja azt a szót, hogy hajléktalan, akkor vizuálisan rögtön az aluljáróban maga alá piszkított, tök részegen fekvő ember jut eszébe, mert ezt látja” – meséli a Hírszerzőnek a 65 éves Béla, aki jelenleg hajléktalan. A Dankó utcában találkoztunk, az Oltalom Karitatív Egyesület által fenntartott éjszakai szálló egyik hálótermében. Az épület egykor mészárszék volt, ’92-től az Oltalomé.

Tolner Tibor szociális munkás közel négy éve hozott létre egy csapatot, az Oltalom Kulturális Kört, ahol hajléktalanok zenélnek és verselnek együtt. Az épület pincéjében kezdték, azóta - külső támogatók segítségével - egy komoly felszereléssel rendelkező zenekarrá nőtték ki magukat: ez a PER-On. 65 dalt és számtalan verset tudnak, tavaly 29 fellépésük volt: jártak a Merlinben, a Gödörben, a Tűzraktérben, a Bolyai Klubban és a Művészetek Völgyében is.

„Nekem nincs más, csak ők”

„A PER azt jelenti, hogy perlekedünk a világgal, a társadalommal, és be akarjuk bizonyítani, hogy kultúrát és értékeket tudunk átszármaztatni; fontos, hogy lássák az emberek, hogy a hajléktalanok is tudnak maradandót alkotni” – magyarázta a Hírszerzőnek Tolner Tibor az állandóan változó, de töretlenül működő csapat próbáján.

Azt mondja, sokaknak terápia az itt eltöltött idő, szellemi és fizikai rehabilitáció. A jelenlévők közül többen betegek: Zoltán rákos, délután kemoterápiára vitték, de a próba miatt eljött a kórházból; Lajos pedig valaha gitározott, de mióta részben lebénult, egy kézzel csörgődobozik a csapatban. Tolner szerint ezeknek az embereknek vagy silányak a rokoni kapcsolataik, vagy egyáltalán nincsenek, ezért fontos, hogy úgy érezzék, tartoznak valahová.

Amikor azt kérdezzük tőlük, mit jelent nekik a kultúrkör, azt mondták: olyan, mint egy család. „Amit másért nem tenne meg az ember, ezért megteszi. Nekem nincs más, csak ők, ez egy élmény, egy jó hobbi” – mesélte Zoltán, akinek megkönnyebbülést jelent elmondani egy-egy Villon, vagy Tóth Árpád verset. A szavalás mellett rajzol is, korábban a Fedél nélkülben jelentek meg a művei. „Ez az egyik kórházi szobatársam, mire visszaértem, már nem élt” - tolja elénk Zoltán egy fiatal lány portréját.

Bélának az összetartás mellett a közönség visszajelzése a legfontosabb: „Nyáron volt egy ifjúsági találkozó, 13-15 éves gyerekek hallgattak végig bennünket. Életemben nem mondtam el olyan jól a verseket, mint ott. Minden műsornál, amikor szavalok, elnézek a nézők feje fölött, de ott rájuk néztem, és láttam a szemükben az érdeklődést és az értelmet, hogy veszik a lapot. Akiben van egy kis szív, egy kis lélek, azt megérinti.”

A társadalom kezd feloldódni

„Esik, esik az eső, esik, esik az eső. Gyűlölöm a nedves ruhákat, az első reggeli villamoson a halálra unt pofákat, szabadnak születtél, eltörött a szárnyad, a fene sem gondolta volna, hogy megint eltelt egy század, és nem született más, csak pármillió vadállat.”

A kultúrkörben úgy látják, a társadalom már nyitottabb és kezd feloldódni a hajléktalanok felé: „A Művészetek Völgyében láttam, hogy az emberek szemében megcsillant a könny, előadás után pedig többen odajöttek, megkérdezték, hol tanultuk ezt, kinek az ötlete volt” – meséli Béla. Hajléktalan zenekarként még sincs könnyű dolguk: ritkásabb a közönség, ha előre tudják, hogy hajléktalanok fognak játszani, de ők azért sem titkolóznak.

Csaba szerint - akinek most átmenetileg megoldott a lakhatása, de a munkáját karácsony előtt elveszítette - vannak olyan hajléktalanok, akik olyan szintre süllyedtek, hogy már nem is akarnak feljebb jutni, nincs céljuk. „Nekem az is a célom ezzel a zenekarral, hogy megmutassam nekik, hogy ez is egy olyan állapot, amiből ki lehet kerülni, csak türelem kell hozzá.”

Azzal Béla is egyetért, hogy bízni kell a kiútban: „Bennem, és nagyon sok társamban megvan az akarat, hogy ne süllyedjen le az állati sorba. 65 éves vagyok, olyan nagy ambícióim a jövőre nézve nem lehetnek, de szeretnék találni egy munkát, hogy innen kikerülhessek egy albérletbe.”

„Nem akarják a kötöttséget”

Sokan a hajléktalanok közül mégis inkább az utcán maradnak, mert attól félnek, hogy a szállókon meglopják őket, vagy éppen nem akarnak olyan szigorú szabályokhoz alkalmazkodni, mint az alkoholtilalom, vagy a meghatározott időbeosztás. „Ezek az emberek annyi mindenen mentek már keresztül, hogy nem akarják a kötöttséget. Az utcai életet viszont én sem tudnám elképzelni alkohol nélkül” – mondja Béla, aki egyedül 2009 nyarán szorult rá arra, hogy a szabad ég alatt aludjon. 18 éves kora óta pedig, amikor is alkoholmérgezést kapott vőfélyként egy lagzin, egy kortyot sem ivott.

Zoltán viszont azt meséli, ő bement volna, de kiutálták őt a szállókról: „a szemembe röhögtek, és nem engedtek be, mert olyanjuk volt. Három nappal azelőtt, hogy jelentkeznem kellett a János kórházban, szintén az utcán voltam. Megkérdeztük Tolner Tibort, tud-e ezzel kapcsolatban valami bővebbet - egy dalt kaptunk válaszul.

„Üss, üss, nehogy a szíved is rám találjon, de úgy, hogy a kezed is fájjon. Én nem akarok szeretni, nem akarok ölni, nem akarok inni, nem akarok élni, és lehet elölről kezdeni, hogy esik, esik az eső, esik, esik az eső…”

„Az egy dolog, hogy valaki volt bent”

„Öt éves sem voltál, mikor utoljára láttalak, azóta szenvedek, tűröm a fájdalmat. De ígérem, hogy a bűn torkából kiszabadulva, nem lesz a földön nálamnál boldogabb apa.”

A hajléktalanságukon túl azt sem titkolják, hogy többen közülük ültek már börtönben, van, aki évtizedeket, mégis azt mondják: „az egy dolog, hogy valaki volt bent, de ez nem azt jelenti, hogy egy elveszett, értéktelen ember”.

Tolner Tibor is igyekszik motiválni a csapat tagjait, és a pozitív tulajdonságaikat erősíteni, hogy tovább tudjanak lépni. „Mindig elmondom nekik, hogy nem értem csinálják ezt az egészet, hanem önmagukért. Van, amikor én is elfáradok, és ezt a csapat is látja rajtam, de valami mindig továbbvisz, mert amikor együtt vagyunk és csináljuk, akkor én is energiát kapok tőlük. Ha már elkezdtem, nem hagyhatom őket cserben, és ezt igazi szociális munkának tartom.”

A cikkben szereplő idézetek az Oltalom Kulturális Kör tagjai által közösen írt, illetve montázsolt versekből valók.