Kukázunk még egy énekest

Kultúra

2010. augusztus 19. csütörtök, 06:25

Írta: http://nol.hu/

0 Hozzászólások

A zenekar hetente háromszor próbál. A próbákhoz elsősorban is buszjegyekre van szükség, az ugyanis nem megengedhető, hogy a zenészek potyázzanak a BKV járatain. Szükség van továbbá néhány feltöltőkártyás használt mobiltelefonra, hogy a zenekar tagjai bármikor elérhetőek legyenek.

Nagy Attila, billentyűs hangszerek

Az utcán töltött évek alatt a legtöbben megfáradnak, elfásulnak, ha vágynak is egy másik életre, már nem marad erejük tenni is érte. Az úgynevezett visszaintegráció hagyományos lépései, mint például az átképzés, a munkakeresés, majd az önálló albérletbe költözés, jobbára csak papíron működik. Kocsis Mihály úgy gondolta, meg kellene próbálni valami mást is. Valami olyat, ami valóban képes felrázni a kísérletbe bevont embereket.

Munkahelye, a főváros budai oldalán utcai hajléktalanellátó rendszert működtető Magyar Máltai Szeretetszolgálat mindig is nyitott volt a kezdeményezésekre és a merész ötletekre. Amikor Kocsis Mihály az utcai gondozószolgálat vezetőjeként papírra vetette elképzeléseit, felettesei rövid idő alatt zöld utat adtak az elképzelésnek.

„Nagyvárosi öreglány volt a Dédanyám / Mosott, főzött, vasalt rám minden délután / De hétvégén mikor klubba mentünk / Rázta a vénasszony, nem maradt pia / Az orra előtt a hosszú asztalon” (HSB: Nagyvárosi Dédi)

Kell néhány doboz cigi is, hiszen majd mindenki dohányzik, a próbákon fontos az oldott hangulat, a cigarettaszünet viszont füstölnivaló nélkül mit sem ér. Kell még néhány hangszer, úgy mint basszusgitár, dob, szájharmonika, oboa és trombita, valamint orgona és zongora. Ám addig is, a próbákon ott van minden zenész, azok is, akiknek még nincs meg a hangszerük, hogy a kezdetektől részesei legyenek a közös élménynek.

Valahogy így kezdődött. Kocsis Mihály szociális munkás és immár zenekari menedzser sajátos kísérletre vállalkozott, amikor azzal az elképzeléssel rukkolt elő: mi lenne, ha a hajléktalanok között élő egykor képzett zenészekből zenekart szervezne. De nem valamiféle önképzőköri együttest, amelyik a saját kedvtelésére zenélget egy kicsit szombat délutánonként, hanem igazi, profi zenekart, amely turnéra indul, művelődési házakban lép fel, fesztiválokon zenél, lemezeket ad ki, videoklipeket készít.

Persze tudta, nem a zenekari tagok felkutatása lesz nehéz, lecsúszott zenészeket, elsikkadt tehetségeket rövid keresgélés után találnak majd az utcai gondozószolgálat munkatársai. Annál nagyobb kihívást jelent majd a csapatépítés, az utcán, szállókon vegetáló megkeseredett emberekből közösséget, professzionális produkcióra képes együttest gyúrni. De neki is megvolt a saját motivációja: a szociális munka mindennapjai nem sok sikerélménnyel járnak, a hajléktalanszállók lakóiból viszonylag ritkán sikerül önmagukat eltartani képes, újra normális életet élő embereket faragni.

A név, hát igen, az nem lett magyar. Hoszszú ötletelés végén a papírlapra felírt jó harminc változat közül a zenekar tagjai szótöbbséggel a HSB-t választották. HSB, azaz Happy Street Boys (Vidám Utcafiúk). Kocsis Mihálynak maradtak ugyan kételyei, hiszen ezzel mintha máris kizárták volna az esetlegesen később csatlakozó női tagokat, de csöndben maradt, mert fontosabbnak találta, hogy a zenészek maguk hozzák meg a döntéseket.

Bayerle Pál, gitár

A létszámot nem határozták meg, ahogyan azt sem döntötték el előre,milyen hangszereken játszó zenészeket keresnek. Így kerülhetett a csapatba a basszusgitáros, dobos, zongorista mellé trombitás, szájharmonikás és oboás. Van közöttük, akimég csupán a huszas évei közepén jár, és akad, aki már a hatvanhármat is betöltötte. Van, aki magától tanult zenélni, van, aki konzervatóriumba járt, klasszikus zene mellett dzsesszt is tanult. Volt, aki több zenekarban is játszott és klubokban lépett fel, volt, aki egy ismert filharmonikus zenekar tagjaként körbeutazta a fél világot, mielőtt hajléktalanná vált volna.

Az együttes tagjainak kiválasztása után a hangszerek beszerzése volt a következő feladat. A Máltai Szeretetszolgálat képviselői több gyártó céget megkerestek, szétnéztek a használt piacon, átbogarászták az adományok tárolására használt raktárakat. A dobot megkapták fél áron, az oboát használtan vették, elektromos templomi orgona és baszszusgitár került a raktárból, egy bécsi hangversenyzongorát a szeretetszolgálat egyik támogatója adományozott. A hangosítás még nem az igazi, de miután egy rég tönkrement erősítőt megjavított a korábban hangtechnikusként is dolgozó gitáros, minden szükséges kellék együttállt. Termet a Máltai Szeretetszolgálat Távíró utcai idősek otthonában kaptak.

Tavaly év végén megkezdődtek a próbák. A közös munkára szociális munkások, mentálhigiénés szakemberek is eljöttek, olykor egy pszichológus is benézett. Az énekes, aki nem fogadta el a szállón felajánlott helyet, és továbbra is az utcán maradt, az első hónapok után eltűnt. Átmenetileg az együttes szakmai irányítására felkért Alagi János ugrott be énekelni, aki egyébként a Honvéd Férfikar főállású énekese, sokoldalú előadóművész és zenész, operában is fellép. A kapcsolatért nem kellett messzire mennie, hiszen a testvére, Szilárd, a Máltai Szeretetszolgálat szociális munkásaként vesz részt a programban, nem mellékesen az ő kölcsönadott hangszerén játszik a gitáros.

„Egy elátkozott ember / Ki álmodni nem mer / A sors tépte szét a szívét / Meztelen testtel és érzéketlen / szívvel, de tovább járja az élet kietlen kövét.” (HSB: Álmodni nem mer)

Alagi János, zenetanár

– Nokedli – nyújtja a kezét a dobos. – Írja csak le, ezen a néven ismer a Nagymező utcában mindenki, ott dolgozom a zöldségesnél. Amúgy a rendes nevem Váczi Imre. Gyerekként tanultam zenélni, de azután ez is abbamaradt, mint sok minden más az életemben. Három évnél nem nagyon húztam tovább egyik helyen sem, voltam betanított munkás, kocsikísérő, recepciós, technikus, segéderő. Dolgoztam, megnősültem, elváltam. Harminckilenc évesen kezdtem dobolni. Kiderült, hogy van hozzá tehetségem. Az Almássy Téri Szabadidőközpontban három zenekarban is doboltam. Azután besokalltam, abbahagytam. A Miklós utcai hajléktalanszállón éveken át úgy öltöztem, mint egy régi rockzenész, utólag jöttem rá, milyen fontos a zene. Mert belőlem jön, a szívemből.

Dübörög a zene az idősek otthonában. Az ablak alatt a járókelők megállnak, próbálnak bekukucskálni. A repertoár még csupán öt számból áll, valamenyi saját szerzemény. A fúvósok egyelőre nem szólnak, bár a hangszerek már megvannak. A hibátlan fogsor, mondják, készül. A zenélés, legalábbis azon a szinten, ahová a zenekart szeretnék eljuttatni, egészséges szervezetetet és kondíciót kíván.

– Tizenöt éve ott voltam a Rolling Stones koncertjén – teszi le a basszusgitárt Bayerle Pál. – Mick Jagger három órán át rohangált fel-alá a színpadon, pedig jóval idősebb nálam. Én most vagyok ötvenhat, tíz éve, a második szerencsétlen válás óta hajléktalan. Közben volt tüdőembóliám, vénás trombózisom, és még sorolhatnám. Most, hogy újra gitár van a kezemben, egyre inkább szedem össze magam, kell a kondi, vigyáznunk kell az egészségre.

A-moll, c-moll, jön a zúzás, mikor az Imre bekopog a dobon, utána lép be a gitár –szórja a jótanácsokat Alagi János. A mikrofon besípol, a hangtechnikát kezelő Bayerle Pál méltatlankodva közli, hogy az erősítő egy régi Sokol rádió teljesítményével dolgozik. Két óra gyakorlás után Tóth Krisztián egy pillanatra feláll a gitár mellől, és azt mondja: ez valahol nagyon ciki.

Váczi Imre, dob

– A zene új értelmet hozott az életembe, de miután ez egy hajléktalan-zenekar, ez valahol kínos is egyben – áll egyik lábáról a másikra.

Tóth Krisztián ingatlankereskedelemben érdekelt egyéni vállalkozó volt, de tönkrement, minden pénze elúszott. A mélyponton beköltözött a szállóra, ahol azt látta, az ott élő emberek belefásultak a kudarcokba és a csalódásokba. Most napi öt-hat óra gyakorlással csiszolgatja játékát, hogy lépést tartson a többiekkel.

– Nem kell aggódni, ez már elég jól szólt – tolja a homlokára a napszemüvegét a dobok mögött Váczi Imre. – Még kikukázunk egy énekest valahonnan, hogy ne Alagi tanár úr hangszálait koptassuk a gyakorlással, és úgy fog dübörögni a banda, hogy elképzelni is alig lehet.

A billentyűs hangszer mögött ülő fiatalember Nagy Attila néven mutatkozik be. A próba alatt alig szólal meg, óriási rutinnal, hibátlanul játszik. Zenészcsaládban nőtt fel, konzervatóriumba járt, klasszikus zenét és dzsesszt tanult. Azután történt valami, amiről nem szívesen beszél, majd ácsok segédjeként dolgozott, pizzát sütött, biztonsági őrnek tanult, pincérként, kocsimosóként dolgozott. Pénztelenül, szívességi lakáshasználóként tengeti napjait. Mára megtért, vallásos ember lett belőle.

– Az a zongora legalább 110 éves – mutat a hangszerre. – Szép darab, de minden billentyűje fél hanggal lejjebb szól, mint kellene. Az orgona, elektromos templomi hangszer, ha több billentyűt lenyomok, az alsók nem szólnak, azért játszom csak egy kézzel.

„Százas boltba menni holnap / fagyosodnak a radiátorok / Honthy Hanna a lágy kenyérrel / Menj a francba, jól becsaptatok” (HSB: Lassan)

Az első fellépés szeptemberben lesz, a helyszín Balatonföldvár, a szocális szakma éves tanácskozásán mutatkozik be a zenekar. Az ősszel zenélnek majd a Nyugati téri aluljáróban és a különböző rendezvényeken is. Kocsis Mihály azt mondja, ha a HSB tagjai befutnak, talán a hajléktalanokkal szembeni általános, merev elutasítás is oldódik majd. Ha sikerül, az a szakmai munkának is egy fontos állomása lehet.

Sztárcsinálás szociális alapon.