"Hajléktalannak lenni felér egy teljes munkaidős állással"

Kultúra

2010. november 04. csütörtök, 14:48

Írta: http://www.origo.hu

0 Hozzászólások

Paradoxonnak tűnik úgy írni a hajléktalanok életéről, ahogy a legmenőbb útikönyvek írnak a legmenőbb úticélokról, ráadásul szórakoztató formában. A HajléktaLand című könyvben néhány szociológusnak, szociális munkásnak és hajléktalannak ez mégis sikerült. A fotókkal illusztrált könyv 2700 forintos árát megfizetni képes lakcímkártyával rendelkező olvasóknak útikalauz, a hajléktalanságba kényszerülteknek Arany Oldalak.

"Mint sok más budapesti, a hajléktalanok is többnyire jegy nélkül utaznak a tömegközlekedési eszközökön" - ez a mondat a HajléktaLand című, frissen megjelent könyvben olvasható. Az idézet a könyv főbb jellemzőiből kettőt is magában foglal: a humort és azt a törekvést, hogy a hajléktalanok látható és láthatatlan világát közelebb hozza azokéhoz, akiknek van lakcímkártyája. Vegyük a felsőközéposztály egyik legkedveltebb útikönyvét, a Lonely Planet-et és annak sémáján mutassuk be a szociális hálóból kiszakadt társadalmi csoport ismeretlen életét - ezen az ötleten alapul a témáját szójátékos címével is egyértelművé tevő kalauz. Beillene a rettegett külföldiekről szóló könyvek sorozatába is (ld. Miért utáljuk a... jellegű műveket); a HajléktaLandból viszont a nap mint nap látott, rettegett magyarokról lehet új ismereteket szerezni.

A könyv legalább ugyanennyire szól kezdő hajléktalanoknak is - számukat mintegy 30 ezerre becsülik. Nekik egyszerre Arany Oldalak, jogi ismereti tankönyv, térkép és illemtankönyv; praktikus tippjeivel különösen az újonnan utcára kerülteket segíti az eligazodásban.

Lakcímkártyával rendelkezőknek és hajléktalanoknak

Az ismeretterjesztő írás százötven oldalon, tizenkét fejezetben vezeti be az olvasót a hajléktalanok világába a lakhatástól a közterületi korlátozásokon át a hajléktalan ideáltípusokig. A száraz, főleg szociológiai szakirodalomból merített hajléktalantörténeti tényeket hamar felváltják az első kézből - főleg hajléktalanoktól, szociális munkásoktól és szociológusoktól - származó bennfentes információk. Ezek teszik a könyvet olvasmányossá és bármennyire is furcsa ezt így leírni, de szórakoztatóvá. Az első fejezet után egyes szám második személyűre váltanak a szerzők, és szinte végig tegeződve szólnak az olvasóhoz. A fotók Lonely Planet-szerű blokkos elhelyezése, a karikatúrák és a keretes írások mind-mind a kézikönyv útikalauz jellegét hangsúlyozzák.

Rendkívül informatív könyv, tele aha-élménnyel és még több "jé, nem is tudtam!" felkiáltást kiváltó információval. Utóbbiból néhány példa: a hajléktalanoknak csak egy kisebb - bár tény, hogy látványosabb - része él szó szerint az utcán. Nemcsak háziorvosi ellátás szakosodott külön hajléktalanokra, de létezik haljéktalan-bőrgyógyászat, -fogászat és -pszichiátria is. Mozdony nélküli hálókocsikból álló vonatban legálisan aludni, a Palatinus-strand dunai kifolyójában ülőfürdőzni szoktak hajléktalanok.

Nemcsak henyélnek és vedelnek

Néhány téveszmét nyomatékosan, több fejezeten keresztül igyekeznek eloszlatni: a közhiedelemmel ellentétben a hajléktalanokat inkább meglopják és megverik, és nem vice versa. Ha egy hajléktalan ember nem akar éhen halni, szigorú napirend szerint kell, hogy éljen. A hajléktalanok nem közlekednek csak úgy bele a nagyvilágba: a napi BKV-zás az alapvető létszükségletek kielégítéséért folyik az ellátórendszer különféle intézményei - szállás, ételosztás, mosási lehetőségek - között. "Elsőre úgy tűnhet, ha munkanélküli is vagy, hajléktalanként semmi dolgod. De ha csak az élelem megszerzésére fordított idődet nézzük, egyértelmű, nagyon is feszített napirend szerint kell élned, ha nagyjából kielégítően akarsz táplálkozni" - írják a szerzők. Tíz perc késés és ugrik az ebéd, ha nincs már több hely az ételosztáson vagy kimerik az utolsó kanál levest. A könyv szerzői szerint hajléktalannak lenni felér egy teljes munkaidős állással.

A lakcímkártyával rendelkező olvasó szinte biztosan találkozni fog olyan kijelentéssel, amellyel nem ért teljesen egyet vagy amit nem szívesen olvas. Az "Emberellenes építészet" című alfejezetben például olyan karfákkal utólag felszerelt padokról és eleve hullámosra kialakított utcabútorokról van szó, amelyek ellehetetlenítik az alvást: "Azt az utat kellene megtalálnunk, hogy a város úgy fejlődhessen és épülhessen, hogy közben kielégíthesse azoknak a lakóknak az igényeit is, akiknek az utca az otthona" - írják a szerzők.

Az ételosztásoktól a szexig

A kezdő hajléktalanoknak szánt infók dúskálnak a praktikumban. A hajléktalanszállók tipológiája, részletes leírása a lakcímkártyával rendelkezőknek kevésbé érdekes olvasmány, az ilyen részeket egyértelműen hajléktalanoknak szánták; kiderül, hol nézik el, ha az érkező kicsit/nagyon ittas, hol nem; hol fogadnak be nőket; és még a kutyások is megtudhatják, melyik az egyetlen kutyabarát hajléktalanszálló Budapesten. A mindennapi komfortérzet emeléséhez sok apró trükköt kap az olvasó, például, hogy mindig tartson a zsebében egy kis sót és borsot, mert az ételosztásokon a sok fekélybeteg miatt nem jellemző a fűszer. Még a szexualitásra is gondoltak a szerzők, bár nem ez a könyv legerősebb két oldala, néhány szomorú lírában lubickoló sorra ráfért volna egy kicsit több tárgyilagosság: "Ha a fejed bódult már a kannástól és a gyorsan lehúzott felesektől, néha megszűnik a külvilág, elmosódik a valóság, a lét és a nemlét peremén minden mindegy néha, az is, ki mit lát. Két utcán élő embert elönt a vágy, a ruhát épphogy csak megbontják, testük mocskosan és elkeseredetten feszül egymásnak."

A kisebb szabálysértések határát súroló tippek és trükkök mind arról tanúskodnak, hogy a szerzők jól ismerik a terepet (ezért a néha felbukkanó elfogultság érthető és megbocsátható). A hajléktalanszlenget is vágják: a könyv végi szótárból kiderül például, hogy a hajléktalanok önmagukat street-fighternek és a dobozlakónak is hívják; hogy az adományruha az Armani, az okoskodó a flájer, ha pedig valaki végre megborotválkozik, arra azt mondják, hogy meglátja az arcát.

Vincze Barbara