Vélemény

Budapest, 1992. Tizennyolc éves vagyok.

Leszálltam a Déli pályaudvaron és leültem a jegypénztárak mellé egy padra. Mivel húsz perc után sem történt semmi amiből rájöttem volna, mihez is kéne fogjak most, metrózni kezdtem. A Deák téren átszálltam a hármasra, mert annak a leghosszabb menetideje, és Újpest Központ meg Kőbánya-Kispest között ingáztam délutánig. Törtem közben a fejem, de csak nem jött az isteni szikra, hát felcsöngettem Csoreszhoz. Pont nem volt otthon, mert épp előzetes letartóztatásban ült a Gyorskocsi utcában, viszont az anyja főzött nekem kávét, kaptam zsíroskenyeret, sőt a Zenebutikban megnézhettem végre a vadonatúj The Cure klipet, ugyanis akkoriban jött ki a Wish album.

 

 

A nehéz helyzetemről nem beszéltem, sőt még nagyzoltam is, hogy milyen jól megy mostanában, ami csirkevéres farmerben meg szénaboglya frizurával olyan viccesnek hatott, hogy kaptam egy fél doboz cigit útravalónak.

Ezt a képet már be akartam szúrni, amikor kezdődött a blog, csak sehol sem találtam. Már fűt-fát meggyanúsítottam, hogy ellopta tőlem ifjúságom e legkorábbi emlékét, aztán most költözés közben előkerült valami poros dobozból. Az előző nyáron készült, kábé nyolc hónappal a történtek előtt.

Leültem egy parkba, és a régi kalandjainkról elmélkedtem, amikor hirtelen beugrott, hol fogom tölteni az éjszakát: A Kolossy tértől kicsit feljebb van egy erdős rész, húsz méter magas sziklafallal és rengeteg kis üreggel. Nem emlékszem melyikünk fedezte fel, de voltunk ott kirándulni, nem is akármilyen felszereléssel: Vittünk egy hosszú vontatókötelet, elemlámpát, gyertyákat, és felcsaptunk barlangásznak. Szűk és rövid járatokkal van tele a hegyoldal, és egy egész napot eltöltöttünk a mészköves barlangokban, amiknek fehér homok borította a padlóját. Mivel köztudott, hogy föld alatt nyáron jó hűvös van, és télen sem fagy halálra az ember, úgy döntöttem ezzel próbálkozom inkább, mint egy pályaudvaron álló vagonnal, vagy lépcsőházzal, ahol kellemetlen meglepetések érhetnek.

Nagyon szép hely ez, érdemes megnézni. A Kolossy tértől a 165-ös busz megy fel a Remetehegyre, és Mátyáshegyi útnál kell leszállni. Elegáns villák és társasházak között indul egy ösvény (ma már falépcső) felfelé. Az első métereken még kerítések közt vezet az út, majd egy sűrű tüskés kis erdő következik. Különösen éjjel látványos a hely, mert nincs felvezetés, nincs előkészítés, egyszer csak ott találod magad egy fehéren derengő sziklafal előtt, ha pedig megfordulsz, beláthatod az egész várost. Jártam azóta párszor ott - főleg ennek a történetnek a drámai csúcspontjain -, és mindig olyan érzés fogott el, mintha ez nem is a Föld lenne, hanem egy másik bolygó, amire egy titkos féregjáraton át vezetett az út.

 

 


Nagyobb térképre váltás

Mivel nagyon fáradt voltam, leheveredtem a sziklafal alá. Keresgéltem kicsit, de a sötétben nem találtam annak a barlangnak a bejáratát, amelyikre emlékeztem. Hamar átfáztam, ezért szedtem egy jó nagy köteg száraz füvet, hogy legalább a földből sugárzó hideget ne érezzem. Megpróbáltam elaludni, de be kellett látnom, hogy ez így nem működik, és visszasétáltam a házak közé. Azóta már beépítették ezt a részt, de akkor még egy gazos roncstelep terült el a Mátyáshegyi út és a Virág Benedek utca között. Körülnéztem ott, hátha találok valamit, amit fel tudnék használni.

Amikor megláttam, magam sem hittem el: Egy félig szétszedett kocsi tetején vastag szivacsmatracot találtam. Kicsit nedves volt, de egyébként teljesen megfelelt a célnak. Kezembe került egy akár takarónak is nevezhető nagyobb fajta rongy, az viszont csöpögött a víztől. Valamire jó lesz alapon azért a hónom alá csaptam azt is. Miközben a sziklafal felé cipeltem a zsákmányom, elkezdett szemerkélni az eső, én pedig becéloztam az egyetlen látható barlangnyílást, amit azért hagytam ki első körben, mert öt méter magasan volt, és hajnali egykor nem volt kedvem cliffhangert játszani. Nagy nehezen feltornáztam magam, és a bejárattól jobbra találtam egy kis termet, amit ki is kiáltottam otthonomnak, és lefeküdtem aludni.

Illetve aludtam volna, de a szivacs nedvesen elég rosszul szigetel, és a sima hideg helyett most a nyirkos hideggel gyűlt meg a bajom. Néha majdnem elaludtam, de a reszketés felébresztett, és csak bámultam magam elé a sötétben, és igyekeztem róla meggyőzni magam, hogy ennek is vége lesz egyszer. Aztán ahogy néztem jó sokáig a semmit, egy idő után ki tudtam venni a barlangfal részleteit, sőt egyre többet, ahogy hajnalodott. A bejárattal szemben megjelent egy fénycsík és lett egyre terebélyesebb, ahogy felkelt a nap. Már attól jobban éreztem magam, hogy nézhettem, amikor meg betöltötte az egész előteret, kiültem egy fél órára sütkérezni.

A szivacsot és a rongyokat kitettem száradni, majd nemes egyszerűséggel elindultam lopni.

Mivel nem volt egy fillérem sem, nem lehetett eljátszani azt a trükköt, hogy veszek két zsömlét meg egy iskolatejet, miután megpakoltam a zsebem cigivel és csokival, hát ki kellett találnom valami mást. Látványosan jöttem-mentem az eladótérben, és teleraktam a kosarat mindenféle drága holmival. Ez figyelem elterelésnek is bevált, hiszen aki megteheti, hogy otthagy a kasszánál egy csomó pénzt, az nyilván nem lop megélhetési luxuscikkeket. Nem is foglalkozott velem senki, hát nyugodtan elraktam két doboz Szofit meg ugyanannyi tábla Milkát, és amikor sorra kerültem, bosszúsan tapogattam a - tömött - zsebeimet, hogy ó jaj, kint felejtettem a tárcámat a kocsiban, de jövök rögtön, tessék csak addig vigyázni a kosaramra. Ezt a trükköt kivétel nélkül minden pénztáros beszopta, csak arra kellett figyelnem, ne menjek be kétszer ugyanabba a boltba.

Az estéim immár urasan teltek: A temetőből lopott gyertyák fényénél kukázott újságokat olvastam, tömtem magamba a csokit és dohányozhattam kedvemre. Három napig tartott ez az idill, amikor is kellemetlen helyzetbe kerültem: Elhadartam a szokásos kamu szöveget a Sugár pénztárosának, de ahelyett, hogy mosolyogva utamra engedett volna, a zsebeim tartalma felől érdeklődött. Mielőtt hívhatta volna a bodrit, szerencsésen kisprinteltem az áruházból, de rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy a végtelenségig. Egyébként is szükségem volt valami komplexebb megoldásra, mert a csokitól már undorodtam, és mivel kevés barlangot szerelnek fel mosógéppel meg fürdőszobával, hamar szaglani kezdtem.

Bementem egy Vöröskereszt irodába, és előadtam a problémámat, hogy éppen egy barlangban lakom, fogalmam sincs mi legyen és mit lehet tenni ilyenkor. Egy nagyon kedves nővel beszéltem, aki felajánlotta, hogy másnapra hoz nekem egy csomó cuccot, amire szükségem lehet, de mást sajnos nem tehet, mert ők pont nem foglalkoznak hajléktalanokkal. Átirányított a Menhely Aalapítványhoz, aminek a központja akkor a Dózsa György úton, egy munkásszálló aulájában volt.

Eléggé paráztam bemenni a sok csövi közé, de be kellett látnom, hogy egyrészt én is közéjük tartozom, másrészt négy szál cigin kívül úgysem tudnának tőlem elvenni semmit. Nem is volt gond, igazából a termet betöltő sokaság leginkább egy balkáni filmvígjáték statisztaseregére emlékeztetett. A hangulat is hasonlóképpen alakult, mert az ember szeret röhögni a saját nyomorán. Amikor sorra kerültem, előadtam az ügyintézőnek a történetemet. Arra számítottam, hogy hozzám vágnak pár száz forintot (ami meg is történt), de hosszan kérdezgettek, majd kaptam egy halom használható címet. Ebédosztás Budapesten három helyen, mosoda, ingyenfürdő, szállás lehetőség, sőt még valami fénykép nélküli igazolványt is adtak, amivel ingyen közlekedtem a városban. Korrekt gesztus volt ez a BKV részéről, bár inkább csak belenyugodtak a megváltoztathatatlanba, ugyanis egy hajléktalanon nehezebb bevasalni a bírságot, mint Észak-Koreán az államadósságot.

 

    - És mihez fogsz kezdeni? - kérdezte az ügyintéző.
    - Mármint ma este?
    - Nem, úgy általában. Nem lakhatsz hosszútávon egy barlangban. Úgy nem tudunk segíteni. Legalábbis nem eleget.
    - A barlang marad - szögeztem le. - Legalábbis egyelőre. Nem megyek hajléktalanszállóra, az biztos. Jobb így nekem egyedül.
    - Rendben - elővett egy cetlit és ráírt valamit. - Itt van egy másik irodánk címe. Az sokkal kellemesebb, és nincs ott annyi ember. Ott foglalkozunk azokkal, akiknél komoly a lehetőség, hogy kikerülnek ebből a helyzetből. Szeretnénk veled hetente legalább kétszer beszélgetni.

Így tudtam meg, hogy a Menhely Alapítványnál létezik egy VIP részleg. A többségnek sajnos csak tüneti kezelést tudnak nyújtani a pénzzel, étellel, és tisztálkodási lehetőséggel. Ők sohasem fognak visszatérni a társadalomba, mert nem akarnak. Ennek a nem akarásnak két fő típusa van, ahogy én megfigyeltem:

1. Hajléktalannak lenni nem vicces. Úgy érzi az ember hogy megfeledkeztek róla, mindenki elhagyta őt. Tipikus út ami ide vezet, amikor egy válás után a nőnek ítélik a lakást, a férfi pedig albérletbe megy. A rendszerváltás környéki vadkapitalizmusban elveszíti az állását, marad a munkásszálló és az alkalmi munkák, később már az sem. Egy este odáig jut, hogy üldögél egy padon a Blaha Lujza téren, és nincs hova mennie, mert elfogyott a kredit anyagilag és szociálisan is. Négy-öt év után feladja lelkileg, mert a hajléktalant viccből meg lehet verni, fel lehet gyújtani a motyóját, és bárhol-bármikor meg lehet alázni büntetlenül. Bűnözni fél, kérni nem mer, marad az ingyenkonyha és a kiserdőben alvás. Belőlük lesznek a büdös bácsik és az aluljárókban kannásbort szürcsölő zombik. Rajtuk azért nehéz - gyakorlatilag lehetetlen - segíteni, mert mentálisan nem látnak túl a következő adag pián, és az adott nap problémáin. Megfásultak, nem érdekli őket a saját életük. Az ilyen ember azért nem lesz öngyilkos, mert belenyugodott: Elfogadta, hogy ő egy utolsó senki.  Furcsa, de azt vettem észre, hogy a hajléktalanok közt kevesebb az alkoholista, mint egy külvárosi lakóközösségben. Talán azért lehet, mert nekik a rendezettség minimális látszatát fenntartani sokkal nagyobb meló, mint nekem, aki ugyanott él ahol zuhanyzik, mos, eszik, és alszik.

2. Hajléktalannak lenni vicces. Ha az ember egy kicsit élelmes és kellőképpen igénytelen, arany élete van az utcákon. Egy csomó szervezet próbál segíteni, ezért ingyen kap gyakorlatilag mindent, még némi pénzt is le lehet akasztani. Sokan vannak úgy - fogjuk látni később -, hogy elveszik amire szükségük van, és csak annyi energiát fektetnek az életükbe, hogy meglegyen az alapszintű komfort. Jól érzik magukat ebben a helyzetben, nem is vágynak többre. Egy hajléktalannak - ha elég ügyes - garantált a létbiztonsága, ellentétben mondjuk egy Tesco árufeltöltőével. Van köztük rengeteg munkaképes, viszonylag fiatal ember, aki rájött, hogy így is lehet élni, és nem akarnak többet. Őket azért nehéz beilleszteni a rendszerbe, mert önállóan megoldották a lakhatásukat, ruhát és ételt kapnak a segélyszervezetektől, és a napi kiadásaikra is tudnak megfejtést. Valahol sajnos igazuk van, mert mit tudunk nekik felkínálni? Beköltözhetnek egy tömegszállásra és dolgozhatnak a kukásautón, vagy közparkokban szedegethetik a szemetet napi nyolc órában, kevesebb pénzért, mint ami a tarhálásból, vagy üveggyűjtésből összejön.

Másnap dél kürül elmentem a Moszkva térre, ahol a Máltai Szeretetszolgálat üzemeltetett egy nappali melegedőt, ahol kaját is osztottak. Nem egy Gundel, de három nap csoki után nagyon jól esett a szezámmagos zsömle libazsírral, és a forró tea. Már éppen távozni akartam, amikor odajött hozzám egy kábé százhatvan magas füstös képű csávó, és megkérdezte:

    - Figyelj te gyerek, akarsz pénzt keresni?
    - Hogyne akarnék - feleltem.

 

 

Red Hot Chili Peppers - Under the Bridge / A híd alatt

néha úgy érzem, nincs senkim / néha úgy érzem, egyetlen barátom / a város ahol élek, az angyalok városa / magányos mint én, együtt sír velem / járom az utcáit, mert ő a társam / a dombjain sétálok, csak ő tudja, ki vagyok / tudja mi jót tettem, csókot lehel rám / én sohasem félek, bár ez hazugság / soha többé nem akarom érezni, amit azon a napon / vigyél el arra a helyre, amit szeretek / vigyél el teljesen odáig / nehéz elhinni, hogy senki sincs itt / nehéz elhinni, hogy tényleg egyedül vagyok / bár én őt szeretem, és a város is szeret engem / magányos mint én, együtt sír velem / soha többé nem akarom érezni, amit azon a napon / vigyél el arra a helyre, amit szeretek / vigyél el teljesen odáig / A városban a híd alatt / elfolyt egy kis vér / a városban a híd alatt / ez nem volt elég / a városban a híd alatt / elfelejtettem a szerelmem / a városban a híd alatt / feladtam az életem

http://boholy.blog.hu/2010/09/26/under_the_bridge#more2324949

You have no rights to post comments

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2013)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2013 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com