24 óra hajléktalanként Az utca szabad világ

Vélemény

2010. február 25. csütörtök, 18:21

Írta: http://www.elle.hu

0 Hozzászólások

Itt élnek köztünk, mégsem látjuk őket. Pedig egyre többen vannak, és egyre több közöttük a nő. Miért kerültek az utcára? Van-e esély a felemelkedésre? 24 óra szabadesésben: egy napra az utcára költöztünk, hogy megtaláljuk a válaszokat.  ”Első éjszaka? Kemény lesz! – a harminc körüli Laci az élet által meggyötörtek magabiztosságával mosolyog rám, miközben megkínálom a jó előre betárazott olcsó cigivel. Bár segíteni akar, ezzel a mondattal nem árul el sokat, elég csak körbenézni a menedékhelyen. A 150 férőhelyes helyiségben legalább kétszer annyian tolonganak: nők, férfiak, idősebbek és fiatalok, megviseltebbek és jól öltözöttek. Bár a látvány tényleg nem túl bizalomgerjesztő, egyelőre annak is örülök, hogy bejutottam. A mínusz tíz fok hosszú távon kibírhatatlan, hiába a vastag síkabát, úgyhogy megfogadtam a „nagy öregek” tanácsait, és inkább idáig követtem őket. A legtöbb szállón érvényes tüdőszűrő-vizsgálati lap kell ahhoz, hogy az ember egy éjszakát eltölthessen ott, a Fűtött utcában azonban mindenkit befogadnak. Ez a hely épp azért jött létre, hogy bárki bármikor betérhessen, ha beüt a krach – ahogy Anna, a szociális munkás mondja, miközben átvizsgál. Megnézi a hajam, a hasam, és kiállít egy papírt, amely igazolja, hogy alkalmas vagyok a szálló közösségének tagságára. Ez ugyan nem hangzik túl nagy eredménynek, de ez a háromcentis kis fecni a belépő a melegbe és a biztonságba. Szerencsém van, épp időben érkeztem, még szabad egy ágy a női részlegen. Az utánam érkezőknek már csak a föld és a matrac marad. Miközben felpakolom a cuccaim a fekhelyemre, figyelmeztetnek, hogy ne hagyjam őrizetlenül értékeimet. Nincs nálam gyűrű vagy ilyesmi, motyogom, mire Anna felnevet: itt a hálózsák az érték meg a vastag zokni. „Tedd a fejed alá a cuccaid – segít ki Laci barátnője, Era. – Tényleg olyan kis gyámoltalan vagy! Nem vagy idevaló. Na de ki az? Tudod mit, körbevezetlek és elmondom a szabályokat!”

Az otthon elvesztése nem egyenlő a nőiesség elvesztésével
”Lehet, hogy nem a Hilton, de innen legalább el lehet indulni” – mondja Era, miközben utat tör magának és nekem a földre terített matracokon fekvők között. A Fűtött utca pontosan az, aminek mondja magát: semmi más, csak egy fűtött utca. Van pár emeletes ágy, de ilyenkor télen alig lehet közlekedni, mert a padló is tele emberekkel. Egy emelettel feljebb, a női átmeneti szállón azonban sokkal jobbak a körülmények. Ide persze nem olyan egyszerű bejutni, ahogy azt a negyvenes Éva gyorsan a tudtomra adja. („Ez az elit részleg, aranyom, ki kell érdemelni, hogy itt ágyat szerezz!”) Körülnézni szerencsére lehet: a falak színesek és vidámak, és épp ilyen élénk a társasági élet is: épp most festik Éva haját. Mogyoróbarna színe lesz, mert az az árnyalat jól illik kék szeméhez. Nem ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy az otthon elvesztése nem egyenlő a nőiesség elvesztésével. Míg a férfiak nagyrészt hatalmas zacskókban tárolják a holmijukat, a nők majd’ mindegyike szerzett magának egy-egy színes, vidám bőröndöt. A szálló fiatalabb nőnemű lakói egyébként is mindent megtesznek azért, hogy a körülményekhez képest a lehető legelőnyösebb oldalukat mutassák a külvilágnak, igyekeznek csinosan öltözni, és ápoltnak maradni. A fürdőszoba és a mosdó is tiszta – a szállónak ez a része tényleg olyan, mint egy kollégium.

Elfüstölt életek
Itt azonban sokkal szigorúbbak a szabályok. ”Ha hangoskodsz, ha bent dohányzol, akkor kitesznek az utcára, még akkor is, ha mínusz húsz fok van – figyelmeztet Era. – Reggel hatkor ébresztenek, fél órád van, hogy összeszedd a cuccodat, mert amit a takarításkor itt találnak, azt kidobják. Szóval fogod a szatyrodat, és akkor két órára mindenkinek el kell hagynia a szállót. Ha nem akarsz kint megfagyni, akkor bent maradhatsz az előtérben, ahogy mi szoktunk. Olyan az egész, mint a bolondokháza. Húsz négyzetméteren ott vagyunk az összes cuccunkkal legalább százan, és amikor újranyitják az ajtót, akkor mindenki rohan, hogy újra elfoglalja magának az ágyát. Őrület. Nekem elhiheted, két hónapja így kezdődik minden napom. De itt legalább biztonságban vagyok.” Ahogy Era a mostohaapjáról kezd mesélni, csak helyeselni tudok. Egy-egy szál cigiért cserébe szép lassan mindenki elmondja a maga történetét. Évát például a férje szó szerint kiverte a házból. Később kiderül, ez elég gyakori eset. Sokan a bedőlt hitel miatt kerültek ide, Laci a válság miatt veszítette el a házát. A kilencvenes születésű, feltűnően jóképű és jól öltözött Péter néhány hónapja egyszerre veszítette el a szüleit. Két éve még az volt a legnagyobb gondja, hogy Apple vagy PC legyen a laptopja, most nem maradt senkije, csak a hitel a házon. Ja és persze a büszkesége, mely megakadályozta abban, hogy a barátainál lakjon. Lassan én is sorra kerülök, s mivel a bizalmukba avattak, nem szeretnék hazudni, bevallom, hogy újságíró vagyok. Laci megértően mosolyog: „Nem kell szégyellni a dolgot, hallottam, hogy nekik sem megy most a szekér. Bárkivel megtörténhet ez, hidd el!”

A szálló könnyű álmot ígér
Mielőtt még magyarázkodni kezdenék, szólnak a szociális munkások, 11 óra van, el kell foglalni a fekhelyünket. Most, hogy végleg magamra maradok, rám tör a kétségbeesés. Nem kapaszkodhatom a mobilomba, a tárgyaimba, a státusomba. A státusom most úgyis csak ennyi: hajléktalan. Körbenézek a több száz aludni készülő emberen, van köztük – nem is egy – velem egykorú, akiről ránézésre soha nem mondanám meg, hogy nincs otthona. Aludni mellesleg egyébként sem tudok, és nem azért, mert a hangulat kedvéért az egyik szociális munkás a Te rongyos életet fütyörészi a mosdóban. Iszonyú meleg van, nincs villanyoltás a lopás miatt, és valaki mindig köhécsel vagy mozgolódik. Számtalan jógaóra meg gurukönyv elolvasása után most értem meg a „csak a jelen a tiéd” szlogent: bár a nap elején még azt gondoltam, 24 órát fél lábon is kibírok, őrjítően lassan vánszorognak a percek. Hajnali három körül lemászom az ágyról, és letelepszem a kávégép mellé. Nem csak nekem nem megy az alvás, az ötven körüli, szakállas Péter pálinkával kínál. Ha nem félnék a tbc-től, biztosan meg is húznám – valójában bármit megtennék egy kis alvásért cserébe. „Tegnap volt a lányom szülinapja – kezdeményez Péter. – Vettem neki egy Barbie babát. Egy Barbie babát – ismétli. – Drága volt, de tudod, milyenek a gyerekek! Úgy néz rád, hogy nem lehet neki nemet mondani!” Többen készülődni kezdenek, a szálló több lakója indul dolgozni. Péter is összepakolja a holmiját, ötre be kell érnie a gyorsétterembe, ahol takarít. Ehhez soha nem lehet hozzászokni, mondja búcsúzóul, majd hozzáteszi: és nem is szabad. Ki lehet innen kerülni? – kérdezem végül. Péter most sem késik a válasszal: „Ki. De hová?”

Hideglelés
Például az utcára. A hajléktalanok jelentős része ugyanis messzire kerüli a szállókat. És amikor reggel ötkor elhagyom a helyet, már értem is, hogy miért.