Kovács Tamás (1949-2009)

Vélemény

2010. február 26. péntek, 23:35

Írta: Szák András

0 Hozzászólások

Az emlékezés percei ezek, feleim, az emlékezés órái, napjai, hónapjai – és évei most már.

Emlékezem valakire, aki munkatársam volt a vacogtató esti teajáratokon, a hosszú ügyeletekben az éjszakai menedékhelyen, a Fedél Nélkül lap szerkesztésében, egy női absztinens részleg nehézségeinek legyőzésében. Aki mesterem volt, akinek mestere voltam. Aki barátom volt, és akinek barátja voltam, vagyok?

Tamás bácsi, Tomi bácsi, Tomi, Tamás.

Emlékezem valakire, akivel ott söröztünk azon a csudálatos, napfényes Római parton, és beszélgettünk, mindig valami emberi, tehát szakmai dologról, és az akkor még aprócska gyerekeim első látásra befogadták a törzsbe, és ők is beszélgettek vele, mindig valami fontos emberi dologról, és mert jó ember volt, úgy figyelt rájuk, hogy felszabadultan egyenrangúnak érezhették magukat. Papa, holnap mit fogunk csinálni? – szólt az esti kérdés, azt nem tudom, de jön Tamás, és láttam rajtuk az örömteli várakozást: holnap megint érdemes lesz fölkelni, jó napjuk lesz, nekik is. És olyan kék volt az ég és az örök Duna, és tűzött a nap, és egy alkalommal öt perc alatt zúdult a nyakunkba szélvihar, felhőszakadás, jégeső, és utána újra kisütött a nap.

Emlékezem valakire, láttyátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk, ilyen súlyos, sötét tónusú nyelven volna jó áldozni az emlékezetnek, csakhogy nem tudok így, hiába van isa pur és homu, akire én emlékezem, őneki csillog a szeme a humortól, a megértés humorától, most és… fejezze be, aki tudja, őt látom, aki mindent tudott a szociális munkáról, tudta mindazt, ami nem tanulható meg az iskolapadban, mert megtanulhatatlan. Isten áldotta tehetség, mondta tíz év alatt két kollégánkról, csakhogy valójában ő volt az.

Emlékezem valakire, aki mágus volt a fapadon is, aki varázsmondatokat tudott: „Jó napot kívánok”, „Uraim!”, „Kérem”, „Köszönöm”, „Viszontlátásra, vigyázzon magára!”, és hajnalban ébresztéskor: „Ne ijedjen meg, csak én vagyok”.

Genius loci. Igen, ő testesítette meg a hely szellemét a Pro Domon, ahol a házirend így kezdődött: „Mi, az itt dolgozó szociális munkások vállaljuk…".

Tamás bácsi, Tomi bácsi, Tomi, Tamás.

Emlékezem valakire. Nem, nem igaz így, az emlékezet elbágyad, az emlékkép lassan kifakul, szétritkul, elenyészik, felébredőnek reggel az álom. Nem emlékezem, személyiségének lenyomatát hordozom magamban, hordozzuk maroknyi valamennyien: rokonai, barátai, munkatársai, tanítványai, és több száz otthontalan ember, akik otthonra leltek személyiségének kisugárzásában, mint mozaik kövecskék őrizzük együttesen a képét most és…, fejezze be, aki tudja – és meri, feleim.

Szák András

Forrás: fedelnelkul.hu