Kukázók és hajléktalanok

Vélemény

2010. szeptember 20. hétfő, 08:57

Írta: http://galamus.hu/

0 Hozzászólások

Idill. A házunkkal szemben lévő parkban három ember ejtőzik békésen a viszonylag kellemes őszidőben. Még délután is oda süt kissé a nap. Ülnek a füvön, talán egy sikeres ebédelés után – az erkélyünkről látni vélek bizonyos étkezéshez szükséges kellékeket–, és minden valószínűség szerint beszélgetnek. Ez az a pillanat, amikor gondtalanok lehetnek, amikor mindenféle külső, nyomorító hatásról elfeledkezve a Homo sapiens faj egyedei között tarthatják magukat számon. Magyarul: embernek érezhetik magukat.

Intimitásukat és integritásukat némileg megzavarhatja az a körülmény, hogy sziesztázásuk a nyilvánosság előtt történik, hogy én láthatom őket, függetlenül attól, hogy ők ezt jóváhagyják-e vagy sem.

Természetesen hajléktalanokról van szó. Hajléktalanokról, akik most egy közparkban időznek. Ezt a parkot meglehetős rendszerességgel veszik igénybe. Télen például a park szélvédett oldalán, egy fal mentén – a fal túloldalán egy ifjak sportolására szolgáló intézmény működik­ – sátrakat vernek föl. Emiatt egyik lakótársunk, nyugdíjas, amúgy barátságos, de rendszerető, sőt, talán smokkságra hajlamos férfi, több ízben tett be- és följelentést különböző hatóságoknál. A hatóságok válaszleveleit ki szokta ragasztani a lépcsőházi tacepaóra, hogy lássuk, ő szívén viseli a köz érdekeit. Mert hát az kétségtelen, hogy a hajléktalanok nem fordítanak különösebben nagy gondot a közterületek rendjére és tisztaságára, igaz viszont, hogy a köz sem fordít rájuk különösebb gondot. Illetve igen. Némelykor fordít. A múlt héten a Közterület Fenntartó Vállalat emberei autóval nyomultak be a parkba, és kizavarták onnan az akkor épp ott tartózkodókat.

Ami a címben említett kukázókat és hajléktalanokat illeti, a két populáció nem azonos. A kukázók nagy valószínűséggel a hajléktalanok közül rekrutálódnak, ám a hajléktalanok nem mindegyike kukázó.

Az előbbiek kétszeresen hátrányos helyzetben vannak. Úgy is mint hajléktalanok, és úgy is mint kukázók, akiket komoly nehézségek elé állít a háztartási hulladék higiénikus kezelése, azaz műanyag szemeteszsákokba gyűjtése és tárolása. Még tavasszal, az Újlipótváros egyik frekventált utcáján megállított egy férfi, és ennivalóra kért pénzt. Ránézésre nem úgy festett, mint aki éhezik. Szóvá is tettem, bár ez nem szokásom. Mire azt válaszolta, hogy egész télen a kukákból élt, a szemeteszsákokba ömlesztett hulladékból szedte ki a kenyeret és szalonnát, és pucolta le róluk a rárakódott koszt. Azért, gondoltam, az önfeledt lakók megtehették volna, hogy a még használható élelmiszert egy külön zacskóba rakják, és nem csak úgy pőrén a szemét közé.

Talan-telen. Hajléktalan, nincstelen.

Amikor azt hallottam, olvastam, hogy a hajléktalanok nem akarnak bemenni a számukra létesített szállókba, alapos kételyek merültek föl bennem.

Ez ügyben szereztem némi tapasztalatot. Évekkel ezelőtt egy alkalommal ott ültem a nagy Dózsa György úti ház, az egykori Népház női fapadosnak nevezett helyiségében, abban a hodályban, amelynek falai közé kiszellőztethetetlenül beivódott a mosdatlan testek kipárolgásának nyomasztó szaga: és végignéztem, ahogy a szociális központ és a hozzátartozó házak szociális munkásai intézték a hajléktalanok felvételét. Nem tettek mást, csak végezték a munkájukat, a procedúra mégis olyan volt, mint ítélkezés elevenek és holtak fölött. Ott álltak és vártak már korán reggel a különböző korosztályba tartozó férfiak és nők: álltak és vártak, hogy bejuthassanak a kapun, hogy oda kerülhessenek a szociális munkások elé, akik meghallgatták őket, és vagy igent mondtak, vagy nemet. Többször nemet, mint igent, mert hiszen mindig több az eszkimó, mint a fóka. Az ember, mint a hely.

Ugyanezt, civilizáltabb körülmények között, többször is végignéztem abban a hajléktalan otthonban, amelyet az absztinenciát vállalóknak hoztak létre. Azon a napon, amikor a felvétel zajlott, jöttek a férfiak – bár az otthonban volt néhány hely nők számára is ­–, láthatólag kimosdva, megborotválva. Leültették őket egy barátságos teremben, elmondták, hogy mik az otthonba kerülés feltételei. A legfontosabb: szerződést kell kötni, amelyben vállalják, hogy nem isznak. Nem fogyasztanak alkoholt. Az otthon munkatársai elmondták, hogy mit is akarnak ebben a szállóban elérni. A várakozók, a reménykedők emberi szavakat hallhattak, barátságos stílusban, mégis, miközben figyeltem az arcokat, mintha rájuk lett volna írva:„Ti itt beszélhettek, amit akartok, nekem egyvalami fontos, hogy végre fedél legyen a fejem fölött.”

Ám ebbe a hatvanágyas szállóba is csak akkor tudtak új embert felvenni, ha előtte valakit elbocsátottak. És ha valaki háromszor ittasan jött be, el kellett küldeni, még ha kint mínusz húsz fok volt is, mert a szerződésnek érvényt kellett szerezni.

A hajléktalanok, tetszenek tudni, mondanám azoknak, akik olyan rendeletet hoztak, amely szerint szabálysértésnek minősül, ha valaki a közterületet nem rendeltetésszerűen használja, és ha szabálysértés, akkor az büntetendő, vagy pénzbírsággal, vagy börtönnel, szóval a hajléktalanok azon egyszerű oknál fogva élnek az utcán, parkokban, aluljárókban, telefonfülkékben, azaz közterületen, mert hogy nincs hajlékuk. Nincs fedél a fejük fölött. Nincs ágy, amelyben alhatnak, nincs fürdőszoba, ahol mosakodhatnak. Még WC sincs a közelükben, ahol a szükségüket elvégezhetnék.

A hajléktalanok kétségkívül piszkosak, büdösek, a paplanjaik, a rongyaik, az őket körülvevő hulladékok nagyon kellemetlen látványt nyújtanak. De akárhogy is, akármilyenek is, az emberi fajhoz tartoznak. Ha kiűzik őket a városból, megfosztják őket az életben maradás minimális lehetőségétől. Ehhez pedig senkinek, kiváltképp egy magát kereszténydemokrataként meghatározó kormányzatnak nincs joga.

­­­­­­­­––––––––

Elhangzott a Civil Rádióban, 2010. szept. 15-én