Probléma az esőben

Vélemény

2010. október 15. péntek, 11:23

Írta: Szántó Erika író, rendező / Népszava

0 Hozzászólások

Az ember áll az esőben. Ott ahol az út elágazik, autók torlónak, sűrű és vastag a kipufogógáz a levegőben. Még nincs csontropogtató hideg, s az embernek van kabátja. Táblát tart maga elé, szinte hanyagul, nem emeli sem előre sem magasra, csak fogja. A táblán enyhén düledező betűkkel írt felirat tudatja, hogy szegény és segítséget kér. Az autók többnyire tovább hajtanak, mi mást tehetnének, amikor épp zöldre vált a lámpa. A következő lámpánál úgyis a következő ember áll. A jövő héten is ott fog állni, a jövő hónapban is, legfeljebb akkor már nem esőcseppek, hanem hópelyhek hullnak majd a sapkájára, mert nemcsak kabátja, hanem sapkája is van. A társadalom, ő, te meg én nem hagyhatjuk a sorsára. A szeretetszolgálatok legalább kabátot meg sapkát osztanak és azt is olvastam, hogy létezik egy hajléktalan óvoda is a városban. A városban, ahol élek ugyanis foglalkoznak a problémával. Muszáj is. Ha gyalogszerrel járunk, különösen az aluljárókban, nemcsak a falnál alvók látványa zavaró, hanem még a mosdatlanság szaga is megcsaphatja az ember orrát. A látvány és a szag együttese egész napunkat elronthatja, és nem csoda, hogy panaszkodunk és valami megoldás után kiáltunk. Mi. Ők csöndben vannak. Néha ugyan elcsodálkozom, hogy az aluljáróban nem nyújtják elém a lábukat, hogy legalább elgáncsoljanak, s az autóm tetejére is a legritkább esetben csapnak rá haragjukban, hogy biztonságos dobozomba zárva tovább hajtok. Úgy tűnik, nem törődnek velünk.

Állnak vagy ülnek, néha fekszenek, s talán nem is tudnak róla, hogy hamarosan valami majd történik velük. A problémával foglalkoznak a politikusok, a frissen megválasztott polgármester is. Jó, hogy gyűjtőnevük van: hajléktalanok. Milyen szép ez a szó, dallamos és költői, a zenéjéből alig hallható ki a szenvedés, amit magába foglal.
Hazamentem, kellemesen meleg volt az otthonom. Gondoltam kiverem a fejemből az ember képét, aki ott állt az esőben. El akartam felejteni, hogy még mindig ott áll, s ott fog állni addig, amíg a problémamegoldó politikusok el nem takarítják a szemem elől. Mert a probléma megoldását tervbe vették.

Hogy elűzzem kellemetlen gondolataimat, leemelek a polcról egy könyvet. Ezt olvasom a langymeleg szobában: "A munkanélküliek, ez a beszédtéma. Mindenki a fejét fogja.

Közben, homályosan és zavarosan, olyasféle ködös elemekkel telik meg ez a fogalom, mintha Budapest állandó lakosságától függetlenül újabb telepese szállták meg a várost, s ezek a munkanélküliek. Tehát nem olyan emberek, mint te vagy én, hanem ezek a speciálisan munkanélküliek, akik tudja Isten, valahol laknak, lehet, hogy sátrakban / ahogy gyakran csakugyan sátrakban laknak/, az a különös szokásuk, hogy nem esznek rendesen, s valamilyen egyenruhát is hordanak, inget gallér nélkül, sapkát és télen nem viselnek télikabátot. Feltűnő tulajdonságuk, hogy csoportosan jéárnak, s ha nagyon elszaporodnak, veszélyeztetik a közbiztonságot...

...meg kell oldani, mégpedig sürgősen. De addig is...mi lenne, ha a rendőrség egy kissé utánanézne ezeknek a kellemetlen munkanélkülieknek..."

Márai Sándor 1930-ban írta le ezeket a sorokat. Azokban a régi szép időben.