Fedél nélkül

Vélemény

2010. december 16. csütörtök, 01:29

Írta: http://kecskemetilapok.hu

1 Hozzászólások

Van egy szokás az egyik budapesti buszjáraton. Mielőtt leülnének, alaposan megvizsgálják a szék kárpitját az emberek, mert lehet, hogy hugyos. Esetleg…

Mert megesik bizony, hogy hugyos az ülés ott, ahol gyakran utaznak hajléktalanok. A bolhákról, a tetvekről pedig már beszélni sem érdemes… Még senki sem mérte fel ennek a közegészségügyi veszélyeit, mert az a hajléktalanokkal szembeni nyílt érzéketlenséget jelentené, legalábbis a liberális kánon szerint. De azt sem illik firtatni, hogy mi van azokban a sokszor méterekről bűzlő szatyrokban, amelyeket a hajléktalanok hoznak fel az utastérbe, és nem ildomos megszólni őket gyakori részegségükért, hangoskodásaikért sem. Még úgy sem, és akkor sem, ha persze mindenki tudja, hogy itt súlyos elvek sérülnek, hiszen a hajléktalanok szabadsága olyan módon tágult ki, amely már mások szabadságát zavarja. Buszról volt szó, de legalább ennyi és ilyen jellegű panasz hangzik el a hajléktalanokkal kapcsolatosan az aluljárókban is, ahol még az úgynevezett „erőszakos kéregetéssel” is kiegészülnek a vádpontok. És nagy ívben igyekeznek elkerülni az emberek azokat a mindenféle kartondobozókból, rongyokból és miegyebekből összehordott koszos vackokat is, amelyeken a hajléktalanok éjszakánként meghúzzák magukat.

Szerencsétlenek? A közfelfogás szerint dolgozniuk kellene, és kész. Belefonni magukat a társadalom nagy, mindent átfogó szövetébe.

Általában liberális, illetve bolsevik szokás a tapasztalati igazságok megkérdőjelezése, tagadása. Nehéz tehát azzal az emberrel vitába szállni, aki naponta találkozik hajléktalanokkal. Ám ezzel együtt is, van az éremnek másik oldala. Hogyne lenne. Másik?! Van annak akár ezernyi oldala is!

A közvélemény egyébként nem sokat vacakol. Könnyen felismerhető, tipikus jegyekkel rendelkező rétegnek tartja a hajléktalanok társadalmi csoportját. Egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy milyen sokféle út vezet a hajléktalansághoz. Betegség, válás, alkoholizmus, munkanélküliség, családi konfliktusok és így tovább… Ennél fogva sokféle hajléktalan és sokféle hajléktalan sors is van. Ebben a mikrotársadalomban éppúgy előfordulnak egykori segédmunkások és a földdel bajlódni nem akaró falusi emberek, mint pedagógusok, mérnökök, egykori hivatalnok, sőt, rendőrtisztek is. Ha hinni lehet a hajléktalanok által terjesztett legendáknak, akkor ebben a világban egy magasabb rangú bíró vagy ügyész volt nem is olyan rég a legprominensebb ember. És mindenre van példa a hajléktalanok körében. Ha nem is egyenlő arányban. A társadalomba való visszatérésre épp úgy, mint a köznapi normák teljes feladására. Sőt! Megtagadására. Furcsa, de igaz, nagyon sok hajléktalan rendelkezik lakással, vagy legalábbis lakcímmel. Mégis az utcán vannak. Számukra a hajléktalanság szabadságprobléma is, az alkalmazkodási képesség hiányának problémája, amihez már csak az utolsó lökést adta a válás, a súlyos családi konfliktus vagy a munkahely elveszítése. Ezek azok az emberek, akik messziről elkerülik a hajléktalanszállókat is. Mert ott nem lehet inni, nem lehet hangos szóval lenni, folyton rájuk szólnak, s tízkor van kapuzárás. És még akkor is vállalják ezt, ha tudják, hogy legfeljebb öt esztendeig bírja az, aki csak az utcán él. Vagy az aluljárókban. Most innen, az aluljárókból viszi ki a hajléktalanokat Tarlós István, Budapest főpolgármestere, s ebben az ÁNTSZ, valamint egy sor civil- és segélyszervezet működik közre, mindenekelőtt a Máltai Szeretetszolgálat. Becsülni kell a jó szándékot. Egyfelől azt, hogy ettől tisztábbak lesznek az aluljárók, másfelől pedig, hogy elhelyezik ezeket a hajléktalanokat. Vagy legyünk inkább őszinték, arrébb tolják őket, még ha jobb körülmények közé is. Egyelőre ugyanis nincs általában vett gyógyszer és gyógymód a hajléktalanságra. A fedél csak egy dolog. A lelkeket kellene gyógyítani és erősíteni. Mindenkiét.

Sinkovics Ferenc