Közép-Magyarország

Új, hajléktalanokat segélyező házat adott át a Fővárosi Önkormányzat. A Könyves Központban ehetnek-ihatnak, melegedhetnek és még állást is kereshetnek a fedél nélküliek. A megnyitó ceremónián nem csak politikusok és vezetők, hanem maguk a segélyezettek is részt vettek. Demszky Gábor főpolgármester pedig a sajtótájékoztató közben és után is hallgathatta tőlük a kellemetlen kérdéseket és a különvéleményt.

Néhány perccel 11 óra előtt már szállingóznak a szervezők és az újságírók az újdonsült központ előterében. Hamarosan megérkezik Demszky Gábor és helyettese, Ikvai- Szabó Imre is az őket kísérő szakemberekkel. Az "otthoniakat" azonban ez szemmel láthatóan nem zavarja. Az egyik sarokban 8-10 kopott, tarka ruhás férfi üldögél, és a falra erősített tévét bámulják, éppen a Szomszédok képsorai peregnek előttük. Tőlük nem messze a folyosón többen várakoznak forró teára és egy kis harapnivalóra, aki már megkapta adagját egykedvűen rág és fel sem emeli tekintetét poharáról. A falon szigorú tábla tiltja, hogy "székre, asztalra, földre vagy máshová lefeküdjenek", így hát székeken és padokon ülve húzzák meg magukat. Mások ki-be járnak a telefonokkal és internettel felszerelt szobába, munka és lakás után keresgélnek. Arcukra nézve hasztalanul, egyikük homloka se simult ki.

Elkezdődik a sajtótájékoztató, Pellei József a jelenleg legnagyobb hajléktalan ellátó intézménynek minősülő BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei) igazgatója szólal fel. Elmondja, hogy pénz nincs, szándék van alapon pofozták ki az egykori iskola épületet , ahol nappali melegedő mellett átmeneti szállást, orvosi ellátást, álláskereső irodát és ételt-italt is találnak a rászorulók. Pellei egy fajta szakmai innovációnak nevezi a komplexumot és hozzáteszi, hogy szükség esetén pótágyakkal enyhítenek majd a helyszűkén. Ezután átadja a szót a főpolgármesternek, akire nehéz pillanatok várnak: a beszédek alatt többen hangoskodnak, veszekednek a teaosztás körül, majd éppen felszólalása előtt borízű férfihang kurjantja: "F...om Demszky Gábor!"

Az emlegetett azzal kezdi: nem véletlenül mellőzték a steril közeget, ezzel is fel kívánja hívni a figyelmet a hajléktalanságra, mint társadalmi jelenségre. 3,3 milliárd forintot adtak a segélyszervezeteknek, ebből 6859-en kapnak gondoskodást. Demszky felsorolja az összes segélyező egységet, és moratóriumával is népszerűsíti. Igyekszik a lakástulajdonosok lelkére beszélni, hogy ne lakoltassanak ki télen, még az illegális lakásfoglalók számára is méltányosságot kér. Azzal érvel, hogy így is sok a hajléktalan a fővárosban, akik ráadásul a nekik épült menedékek helyett az aluljárókban húzzák meg magukat, rontva ezzel a városképet. Amit ő nem ért-teszi hozzá-, hogy arra hivatkoznak, a menyhelyeken meglopják őket, pedig ez nem igaz. Ekkor- nem kis derültséget keltve- közbeszól egy fiatalember: "Tévedés, nemrég teljesen kirámoltak a szállón, itt meg még a szappantartót is lelopták!" Demszky csak azzal tudja elhallgattatni az ezen felbuzduló bekiabálókat, hogy megígéri: válaszol majd mindenkinek.

Jelentkező akad bőven: egy rokkantnyugdíjas férfi tudni akarja, miért nem kaphatja meg a sok üres lakás egyikét, hiába kérvényezte tízszer, pedig fenn tudná tartani. Hát igen, a rapid lakásprivatizáció, hangzik a válasz, de jön az ígéret is, "majd megoldjuk". A másik arról panaszkodik, hogy hiába kilincsel, nem kap munkát, a segély meg késik, miből fizeti ki az esedékes 8 ezret a szállásáért? Kapni fog, hallom a választ, a fickó hiszi is, nem is, de csendben marad.

Az épület bejárása alatt Demszkyék előbb az alvótermeket csodálják meg, majd átnéznek a szociális irodához, ahol a folyosón több tucat ember szorong, csodára vagy legalább néhány fillérre várva. Egyikük- erős, karakán harmincas, tiszta ruha, tiszta tekintet- az firtatja, miért kell 2 hónapja munkára vagy arra a pénzre várnia, ami "készenléti köztéri munkásként" megilleti? Majd hozzám fordul: "Nem igaz, hogy mindenki dolgozhat, aki akar! Lakcímkártya nélkül mehetek a francba erősáramú szerelő és biztonsági őr létemre, marad a havi 7 ezer forint segély, az mire elég?" "Ahogy meglátják, hogy beteg vagyok, össze-vissza van már műtve a mellkasom, már küldenek is el!"- panaszolja a mellette ülő, ösztövér öregedő férfi-"A pacemaker-emre várok, de lehet, hogy azelőtt éhen döglök, hogy megkapnám..."

Csak úgy dől a panasz minden oldalról: "Nem lopok, helyette kukából eszem, élet ez?", "Hogy a fenébe végezzek fél tüdővel fizikai munkát?", meg, hogy "Ki segít már rajtunk"- válasz nincs. Arra már inkább, hogy mikor ad már munkát az egészségügy a képesítés nélkülieknek- soha, ez csak könnyelmű kormányígéret volt, ezt maga Demszky ismeri el. Az adminisztrációs iroda se kelt sok reményt, a néhány túlterhelt szociális munkás papírhegyekbe fullad bele, míg azok, akiket az akták jeleznek a nyomorba. Kissé odébb az új orvosi rendelőben is körülnéz a küldöttség, itt már nem sok szó esik. Mindenki siet, a riporterek unják, csak egy éppen kivizsgált nő kiabál összefüggéstelenül, mindenkit szid, nyilatkozni akar, majd lehorgasztja fejét, és csöndbe burkolózik.

Csak egyvalakinek van jó kedve: az egyik fiatal hajléktalan a főpolgármester mellé ugrik, közös fotó erejéig. Pózolás, széles mosoly, majd az elmaradhatatlan kézfogás. "Van már nekem közös képem Gyurcsánnyal és Bajnaival is!"- újságolja. "És ki a kedvence?"- kérdezi mosolyogva kamerák kereszttüzében Demszky. "Hát a Pap Laci!"- kacagja el magát a szőke fiatalember, és elindul, maga mögött hagyva nyakkendősöket, újságírókat, sorstársait. Megy vissza az utcára, ahová csak egyetlen hű társa, a szegénység tart vele.