Már vártunk, János, gyere be közénk!

– Nagy bajban lehetsz, barátom, ha a Jóistenhez imádkozol – mondta egy ismeretlen férfi, ahogy odaért mellém – meséli történetét János. Az egykori hajléktalan, alkoholista férfinak a közelmúltban jelent meg második verseskötete.
– Elég nagy bajban vagyok, az igaz – mondtam neki, ő meg azt kérdezte, eljönnék-e a Kékkereszt Egyesületbe. Attól függetlenül, hogy szakállas volt, bizalmat ébresztett bennem. A Kékkeresztről nem tudtam semmit, de úgy voltam vele, hogy ennél roszszabb már lehet, úgyhogy velük mentem.

A Magyar Kékkereszt Egyesület – ahova Fodor Attila elhívta Jánost – az alkoholizmusban és más szenvedélybetegségben szenvedőket segíti úgy, hogy a keresztyén hitben Isten szabadító erejét megismerjék. Az első magyar Kékkereszt Egyesület a 19. század végén jött létre, és – megszakításokkal – egészen 1953-ig működött. A gyógyítómunka 1981-ben a Magyarországi Református Egyház Református Iszákosmentő Missziójának (RIM) megalakulásával kezdődhetett újra. 1993 óta önálló egyesületként folytatják tevékenységüket, szoros együttműködésben a RIM-mel.

– Kedvesen fogadtak, pedig igencsak toprongyos voltam – meséli tovább talpra állásának történetét Oskolás János.
– Megfogott a szeretetteljes légkör, meg is fogadtam, hogy legközelebb kimosakodva jövök. Úgy is lett: nem voltam teljesen józan, de tiszta ruhában mentem.

János kálváriája tizenévesen kezdődött. Autószerelőnek készült, és gyorsan megtanulta az idősebb kollégáktól, hogy jobban megy a munka egy-két felessel. Aztán az egy-kettőből négy-öt és még több lett. A műhelybe érkező sofőrök tudták, hogy gyorsabban kész a kocsi, ha egy-egy üveg alkoholt felejtenek az ülésen. Az ivás tönkretette az egészségét, megszakadtak családi és baráti kapcsolatai, elveszítette munkahelyét. A Kékkereszt segítsége az utolsó pillanatban jött.

– Nem tudtam hangosan imádkozni, de a dalokban magamra ismertem – teszi hozzá. – Makkai László és Nemesvári József látta rajtam, hogy megfogott, amit hallok. Megkérdezték, nincs-e kedvem abbahagyni az ivást. Hogyne lenne?! Minden vágyam az!

János kálváriája tizenévesen kezdődött. Autószerelõnek készült, és gyorsan megtanulta az idősebb kollégáktól, hogy jobban megy a munka egy-két felessel...

A Kékkereszt Egyesület segítségével János elutazhatott két hétre az egyesület dömösi központjába, elvonókúrára.
– Úgy döntöttem, hogy az utolsó nap még iszom. A vasútállomáson megvett 5 doboz sör Ceglédig sem volt elég. A Nyugatiban vettem bort, az Árpád hídnál elfogyott. Még vettem bort, aztán a dömösi kocsmában ráittam még egy deci finn vodkát. El lehet képzelni, milyen állapotban voltam. A testvérek mégis azt mondták: „Már vártunk, János, gyere be!” Ez történt 2002. február 9-én déli negyed 1-kor. Azóta nem volt a számban alkohol.

Estére beállt a delírium. Az erős reszketés három napig tartott.
– Ott az a szokás, hogy minden reggel más terít meg a testvéreknek – mondja Oskolás János. – A harmadik napon kértem a portást, hogy keltsen fel 6-kor, hogy legyen időm öszszekészülni. Háromnegyed 5 volt, amikor mennyei magasztos érzés töltött el, és az Úrjézus hangját hallottam: „Ne mindig másokra számíts, légy önmagad!” Ahogy ez elhangzott, felkeltem, odamentem a tükörhöz, és megborotválkoztam. Csak amikor befejeztem, akkor vettem észre: hiszen nem remegek. Örömkönnyek szöktek a szemembe. Azóta tudom, hogy nem lehet mindig mások segítségét várni.

A bútorok után jöttek a versek is

János két hetet töltött Dömösön, és büszkén mondja, hogy azóta csak munkahetekre és hitmélyítő hetekre ment oda. A hazatérés is biztatóan alakult. Hite, kitartása és lelki segítőinek támogatása megtartotta őt választott útján. A megérkezés után két órával megvolt az albérlet. A Máltai Szeretetszolgálat, a református Kékkereszt és a katolikus testvérek segítségével bútor is került bele. Nem sokkal ezután a versek is megérkeztek.

– Bármilyen rossz kedvem van, a versek felüdítenek, és általuk másokat is felüdíthetek. Szívből jön, a lélek által. Első versem a Szerető Uram című volt. Annak kapcsán ismerkedhettem meg Holczer József piarista atyával, aki sok versemet kijavította, az egyiket meg is zenésítette. Általában kéthetente találkozunk, beszélgetünk a versekről. Sokat jelentenek ezek a beszélgetések, ahogy a Kékkereszt találkozói is.

János első kötetének terve azután valósulhatott meg, hogy díjat nyert Szentlélek madarai című versével. Komoly összefogás alakult ki annak érdekében, hogy a Nagy mélység című kötet nyomdába kerülhessen. Rigóné Kiss Éva, a Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Zombor Gábor polgármester, Holczer János piarista szerzetes, dr. Varga Miklósné a Kékkereszt részéről, és az illusztrációkat készítő Dunszt István és Rózáné Kalmár Nagy Ibolya mind-mind segített – tegyük hozzá: többek között. A második kötet a Wojtyla Könyvek sorozatban jelent meg, és hamarosan összeáll a harmadik is.

És még egy fontos dátum: János 2006 nyarán újabb hitmélyítő héten járt Dömösön. Az első nap meglátta Dórát.
– Gyönyörű, kedves, mosolygós szőke lány. Szépen lassan kerültünk közel egymáshoz. Versekkel udvaroltam neki – árulja el. – Dórika Debrecenben él, törékeny, pici teremtés. Patológusként dolgozik a klinikán, de közben tanul is, addiktológus szeretne lenni. Az én történetem is benne lesz a szakdolgozatában, mégpedig pozitív példaként: akinek sikerült visszajönnie.