Vélemény

Induljunk ki egy paradox alaphelyzetből. Egyrészt szokványos, mert naponta találkozunk vele, másrészt különös, mert sokak számára elképzelhetetlen, és egy teljes mélységében még soha át nem gondolt helyzetről van szó. Mondjuk egy verőfényes, ám fagyos januári délelőtt áll egy ember az utcasarkon, szedett-vedett öltözékben, ami hiányos, lyukas, foltos, büdös, esetleg rühes és tetves is lehet. Iratait ellopták, három napja nem aludt, fél éve nem fürdött, tíz éve nem ölelt sem nőt, sem gyereket. Másnapos, bordája törött, szeme körül monokli, tüdőgyulladása van, éhes és lázas. Ránézünk, és ennyi elég is ahhoz, hogy pontosan tudjuk: hajléktalan.

Ha egy fotós lencsevégre kapná, a felvételt a szociofotó kategóriában láthatnánk egy kiállításon Zsánerkép egy magyar hajléktalanról címmel, és borzadva lépnénk tovább. Ahogyan továbblépünk az utcán is. Jobb esetben nem borzadva, csak (!) közömbösen. De milyen is az „átlag” magyar hajléktalan?  Hogyan látja ő, aki hosszú évek óta belülről látja, ám valami csoda folytán még mindig képes arra, hogy kicsit kívülről lásson rá arra, amiben él.

Úgy 38–55 év közötti, szakmunkás képzettségű, aki élete során több lakást vagy akár családi házat is összehozott (jelenleg a volt feleség, gyerek, család vagy a lakásmaffia birtokában), alkoholista, elvált, büntetlen előéletű és természetesen munkanélküli. Az iskolából még emlékszik néhány verssorra, néhány vegyjelre a Mengyelejev-féle periódusos rendszerből, a Metropol című lapból még azt is tudja, hol van háború. Erre a tudásra egyébként az uniós és NATO-tag Magyarország első és másodlagos munkaerőpiacán nincs szükség.

Az átlag magyar hajléktalan persze csak az országosan harminc-, uszkve százezresre becsült tömeg magjának egyike. De itt vannak a többiek; a rokkantak, leszázalékoltak, nyugdíjasok, a volt állami gondozottak, börtönből szabadultak, elmebetegek, kilakoltatottak, otthonukból kivertek, narkósok, szipusok, szerencsejátékosok, nikotinisták és egyéb szenvedélybetegek, munkakerülők, klasszikus csavargók, iskolakerülők, cinikus outsiderek, roc­kerek és anarchisták népes csapata. Ráadásként egyre több olyan abszolúte vétlen és ártatlan karonülővel, aki még csak oázni képes.

És itt, ezen a ponton – ebbe a tipikusan low life zsánerképbe – lép, léphet vagy léphetne be a Magyarországon kiépült vegyesen kormányzati, önkormányzati, felekezeti és alapítványi hajléktalanellátó rendszer. Feltéve, ha egymásra talál a rendszer és a kliens.

Ha pedig belépett, akkor a teljesség igénye nélkül kezdjük talán az anomáliákkal.

A szociális munkások nagy része alulképzett „kényszer-munkavállaló”, aki a munkanélküli-segély, a jövedelempótló támogatás lejárta után, jobb híján, „enyhe undorral” a rászoruló embertárs irányában vállalja el ezt a munkát, és ez a hozzáállás egész tevékenységén érezhető.

A jelenlegi hajléktalanellátó rendszer ennek ellenére jól, rosszul, de működik, és a hajléktalanok döntő többsége – ha maradéktalanul nem is elégedett – ennek is örül, ezt is megbecsüli, és túlzás nélkül állíthatom, hogy ezért is hálás. Ám végletekig kiszolgáltatott helyzeténél fogva szélsőségesen érzékeny erkölcsi kérdésekben is.

Az ellátórendszert kritizálva családi maffiák garázdálkodásáról rebesgetnek pletykákat. A szolidabbak „szerencselovagokról” beszélnek, a szókimondóbbak rablókról. Ezen nem is annyira a szociális munkásokat értik, sokkal inkább az intézmények, alapítványok vezetőit. Ilyen magasságokba persze nemigen ér fel a low life látóhatára, de a közvetlen környezetükben dolgozó szociális munkások hétköznapi tevékenysége is komoly kritika tárgya.

Azt szinte természetesnek veszi az összes érintett, hogy a meglehetősen alacsony fizetést „természetben”, azaz a szétosztásra átvett ruhanemű, élelmiszer, tisztítószer stb. rendszeres dézsmálásával, hazaszállításával egészítik ki. Inkább csak a kirívó esetek keltenek felháborodást. Előfordul, hogy a szociális munkás a saját építkezésén dolgoztatja a hajléktalanokat, illetve feketemunkát vállalva velük végezteti el azt. A kiszolgáltatottság fokát mindenki elképzelheti, és próbálja meg kitalálni a napszám nagyságát.

Nem ritka eset, hogy egyik-másik hajléktalanellátó intézmény vezetője az egyébként jogos panaszra és kérésre akként reagál: ha nem tetszik, el lehet menni máshová. Jóllehet elsősorban neki kellene tudnia, hogy egy karitatív intézmény nem peep-show, ahonnan ha nem tetszik, továbbáll az ember.

Ami a népkonyhákat és a nappali melegedőket illeti, többnyire két véglet van. Sokszor egymás tőszomszédságában. A takarításbeli hiányosságok, higiéniai problémák mellett hipós tea, mosogatószeres leves nemegyszer került már tálalásra. A háromfázisú mosogatás sok helyütt szenved csorbát, van, ahol az ételmintával fordulnak elő problémák.

A kötelező kalóriát általában kenyérrel és zsírral biztosítják. Nagyon kevés az állati fehérje. Miközben az egyébként is veszélyeztetett szervezet ellenálló képességét, az idegi és agyműködés minimális szintjét biztosítandó, éppenséggel növelni kellene az állatifehérje- adagot. A táplálkozástudományi szakemberek szerint testsúlykilogrammonként egy gramm fehérje az emberi szervezet fehérje-igénye, minimum negyven százalékban állati eredetű fehérjeforrásból fedezve. Észak-Amerikában és az EU más tagállamaiban eladhatatlan tejporhegyek borzolják a farmerek és a gazdák idegeit, talán kezdeni lehetne velük valamit. Nemcsak Etiópiába és Bangladesbe kellene szállítani…

Gyakori panasz a téli krízisidőszakban, hogy a „fapadok” vezetői felveszik a már működő éjjeli menedékhelyek férőhelyeinek átmeneti bővítésére szánt keretösszeget, ám ha kopogtat az ajtón egy új hajléktalan, nem engedik be a nyáron szokásos létszámon felüli „vendéget”.

Sub rosa – néhány akut problémára hívnám fel a figyelmet! Vidéki, főleg szabolcsi, borsodi munkanélküliek tömegeire, akik nem hajléktalanok, segélyt kapnak, lakásuk, házuk, családjuk van. Budapesti (többnyire építőipari) feketemunkából élnek. Megterhelik a hajléktalanellátó rendszert, és terrorizálják a budapesti hajléktalanokat. A határon túli magyarokra és nem magyarokra, illetve színes menekültekre, akik szintén a hajléktalanellátó rendszeren élősködnek. Néhány egyházi, illetve vallási intézményre, akik túl sok és erőszakos szenteskedéssel gyötrik a hajléktalanokat. Az önkormányzati dolgozók, BKV-sok, MÁV-osok, egészségügyiek, mentősök, rendőrök gúnyos flegmaságára, közönyére, időnként brutalitására. Az újgazdagok, a rendszerváltozás nyerteseinek és az utca emberének cinizmusára. A kormány, az önkormányzatok, a pártok és a parlament szűklátókörűségére és szűkmarkúságára. (Évi néhány millióval nem lehet szőnyeg alá söpörni ezt a problémát.)

A szolgáltatások színvonala az ellátás „filozófiájából” adódik s nem abból a tényből, hogy szinte egyöntetűen semmibe veszik a feltételekre vonatkozó jogi előírásokat. Nincs ma Budapesten olyan hajléktalanszálló, amely eleget tenne a hat-nyolc négyzetméteres személyenkénti lakóterületre és a főzési lehetőség biztosítására vonatkozó kötelezettségének. Szinte sehol sem érvényesül az egy vécé, mosdó, zuhany/tíz ember szabály, hogy az alváshoz előírt textíliáról és az egy szobában elhelyezettek húszban maximált számáról már ne is beszéljünk. Mintha nem is létezne a vonatkozó rendelet. A kollektív törvénysértést az „életet mentünk” filozófiája legalizálja. „A fagyhaláltól, az utca farkastörvényétől, a zsebesektől, rablóktól óvjuk meg a hajléktalanokat!” De hogyan?

A „berberek” életében – ahogyan a német szleng nevezi a csöveseket – nagyon fontos szerepet játszik az erőszak, mind az elkövető, mind pedig a sértett fél szempontjából. A gyakori lopás mellett ez a legfőbb oka, hogy a hajléktalanok jelenős hányada még farkasordító hidegben sem hajlandó igénybe venni az éjjeli menedékhelyek szolgáltatásait. A lopás és az erőszak kombinálódhat rablás vagy sarcszedés formájában. A televízióval rendelkező menhelyeken mindennapi eset, hogy az erősek csak némi készpénz lefizetése ellenében engedélyezik a gyengék tévézését.

Az erőszaknak alapvetően négy célja lehet:
– a szerzés (pénz, étel, ital, dohány, ruhanemű stb.),
– a dominancia kialakítása (akár a büntetés-végrehajtási intézményekben),
– az „engedetlenek” megbüntetése (vélt, valós vagy mondvacsinált ürügyek alapján),
– egyszerűen unalomból vagy szórakozásból.

A fagyhalál leggyakoribb oka az italozás, szipuzás mellett, illetve azzal összefüggésben a rettegés a kegyetlen erőszaktól.

A szociális munkások nagy része ugyancsak fél a „kemény magtól”, de az is előfordul, hogy bátorítják az erősebbeket, szítják az erőszakot, sokszor saját céljaik elérése érdekében (lásd a Szociális Munka Etikai Kódexének megsértése haszonszerzés, illetve egyéb előnyök érdekében).

És most engedjenek meg nekem egy kis nyelvészeti, pontosabban etimológiai fejtegetést. A hajléktalan szón nincs mit magyarázni, de a „csöves” kifejezés már érdeklődésre tarthat számot.
A múlt század végétől kezdődően rendkívül intenzív közművesítés folyt az egyesült Budapesten és az 1950-ig önálló peremvárosokban, illetve községekben. A húszas években terjedt el a „csőlakás” gyakorlata. Az akkori hajléktalanokat nevezték „csőlakónak”, tréfásan „Csővárinak”. A hatvanas évek végétől az ifjúsági rocker szubkultúrában jelent meg a „csöves” titulus kettős jelentéssel, elsősorban az akkor divatos csőnadrág, másrészt pedig a munkakerülő (lásd KMK), iskolakerülő, otthonról vagy intézetből szökött, gyakran jómódú fiatalok megjelölésére. Csak jóval később terjedt el a csavargók, alkoholisták és még később a hajléktalanok argóbeli megnevezéseként.

Végezetül én, az aluljáró low life kliens, őszintén kívánok jó munkát, sőt jobb, szervezettebb, támogatottabb, hatékonyabb és eredményesebb munkát a szociális szakma munkatársainak. Természetesen nem minden hátsó szándék nélkül, ugyanis ha ők jobban dolgoznak, akkor nekem, a „mezei csövesnek” is jobb lesz a sorsom. Szívesebben megyek be a jövőben remélhetőleg biztonságosabb, melegebb, lakhatóbb és laktatóbb menhelyekre. Ám hogy őszinte legyek, én már a jelenlegi hézagos-huzatos rendszert sem óhajtom elhagyni. Nem vágyom kiléptetésre. A hajléktalanellátó rendszert további életéveimben (47 éves vagyok) megélhetésnek, sőt enyhe clochard romantikával fűszerezett életmódnak tekintem.

Anonymus in asylo tecte non receptorum
(egy névtelen hajléktalan a menedékhelyről)

 


 

Vizuális vagyok. Megelevenedik a beszámoló, mintha csak egy hátborzongató, a magyar televízióban vég nélkül nézhető silány amerikai filmet látnék. Itt van Amerika. No, nem az az Amerika, amire vágytál, a mesés gazdagság, a szabadság, a lehetőségek Amerikája, hanem a másik, amit csak úgy neveznek, hogy ez is Amerika. Itt van a shopjaival és pubjaival, ízlésromboló reklámjaival, lepusztult külvárosaival, mindent elborító förtelmes falfirkáival. Allen Ginsberg kukákban turkáló hajléktalanjaival. Csakhogy ez nem költészet. Nem a beatnemzedék világot elutasító társadalmonkívüliségének oázisa. Ez a valóság, ahol félelem bűzlik az élet minden pórusából. Ez Magyarország ma, két évtizeddel a rendszerváltás után, az Európai Unió teljes jogú tagja.

Végre látni, érezni kellene! Hihetetlenül közömbösek vagyunk. Mindaddig, amíg tetvesen nem megyünk haza a metróból, mert előttünk ott éppen egy hajléktalan ült, nem látunk lehetőséget a megoldásra. Addig a lehetőségek birodalma csakis saját lehetőségeink határainak kitágítását jelenti.

„E világon ha ütsz tanyát, / hétszer szüljön meg az anyád!” – írta József Attila A hetedik c. megrázó versében, én meg azt írom ide: TE MAGAD IS LEHETSZ MÉG HAJLÉKTALAN!
Akár már holnap…

Balogh Ágnes

You have no rights to post comments




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Műhelyek

No current events.

ÁLLÍTSUK MEG A BÁNTALMAZÁST!

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2013)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2013 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com