Napi két zsemle és a bor

Dél-Alföld

2010. július 31. szombat, 15:54

Írta: http://www.baon.hu

0 Hozzászólások

„Ha esik az eső, nem tudunk beállni a buszvárókba a bűztől! A hajléktalanok mocska, szemete, az ürülékük szaga hetekig terjeng!” – kaptuk a levelet egy olvasónktól. A hölgy a panaszhoz hozzátette: sajnálja az utcán élőket, és átérzi nehéz helyzetüket, de szerinte gyakran „kaotikus állapotokat” teremtenek maguk körül.

A hajléktalanokat kevesen szánják meg, látványuk az emberek többségét zavarja, irritálja. Pedig a nyári napokban, a nagy melegben még a szokásosnál is több fedélnélküli van az utcákon. A 95 férőhelyes kecskeméti szálló ilyenkor csak félüzemben működik, általában 45-50 fő alszik benn éjszaka – tudtuk Seprenyiné Fodor Anikótól, a Hajléktalan Gondozószolgálat vezetőjétől.

– Nem jönnek be minden áron a szállóba. Az alkoholt kinn kell hagyni, és le kell fürdeni, ez pedig nem mindenkinek tetszik – tette hozzá.

A közterület-felügyelők sem tudnak igazából mihez kezdeni a hajléktalanokkal. Azt nem tilthatják meg nekik, hogy a padokon üldögéljenek. Ha tetten érik őket szeszes ital fogyasztásán vagy szemetelésen, akkor 3–20 ezer forintos szabálysértési bírságot szabhatnak ki rájuk. Azonban a nullához közelít annak a valószínűsége, hogy a csekket valaha is befizeti a megbüntetett otthontalan.

– Ez egy sokakat irritáló, a nagyvárosokra általánosan jellemző társadalmi probléma, amelyet a felügyelet önmagában nem tud megoldani. Mindenki szeretné távol tudni lakókörnyezetétől a hajléktalanokat, hiszen rombolják az összképet, de valahol nekik is kell lenniük napközben – mondta lapunknak Csíkos Imre, a kecskeméti közterület-felügyelet vezetője.

„Utálnak minket, de nem baj”
A két hajléktalan éppen cigarettára gyújt, mikor odalépek hozzájuk. Gyuláé az első slukk, Sanyié a másik.
„Így szoktuk elosztani, testvériesen” – mosolyodik el Sanyi. Kéri, hogy írjam le a teljes nevét. Ő nem titkol el semmit. Dunai Sándornak hívják. Ötvenéves, és már tizennégy éve él az utcán.

„Az öcsém kisemmizett, egy fillér nélkül maradtam. A Hunyadivárosban nőttem fel és éltem korábban is. Ragaszkodom ehhez a környékhez, itt szoktunk lenni minden nap. A városközpontba nem megyünk, ott nem csúnyálkodunk” – mondja. Majd a mellette lévő szatyorra mutat. „Most kaptam pólót, nadrágot ismerősöktől. Holnap meg cipőt hoznak. A régi szomszédok, utcabeliek segítenek, gyakran ennivalóval is. Mi nem kunyerálunk, nem megyünk oda senkihez. Mégis sok embernek nem tetszik, hogy csak itt üldögélünk. Tudjuk, hogy utálnak minket a környéken, de nem baj. A rendőrök nem zaklatnak. Egyszer megbüntettek, mert nem volt nálam a személyi, de nem fizettem ki. Nem volt miből.”

Gyulál az első slukk, Sanyié a másik. Így szokták elosztani.

A volt katonatiszt az utcán töltött másfél évtized után az önérzetre nem sokat ad. Mikor megkérdezem, mivel tölti a napját, egyszerű válasz érkezik. „Igazából semmittevéssel. Tegnap voltam a munkaügyiben, de nincs meló. Néha eljárunk alkalmi munkára, kapálni, de ritkán van ilyen.”
Sanyi télen se megy be a hajléktalanszállóba. „Megoldom. Fóbiám van a tömegtől, és nemhogy segítenék egymást a bennlévők, inkább lopnak. Ami leesik, az nem biztos, hogy koppan.” Így mindig az utcán van. Éjszaka parkban vagy romos épületekben alszik. Ahol nem látja senki. „Ha van pénzem, akkor az az első, hogy veszek két zsemlét. Meg két liter bort, hogy ne fázzunk. Azt ketten isszuk meg. A máltaiak szoktak még hozni zsíros kenyeret, teát. A hétvégét nehezebb megoldani.” Sanyi tagadja, hogy az utcán végeznék a nagydolgukat. „Nem vagyunk azért mi állatok. Bemegyünk a kocsmába, meg a szomszédos büfébe. Beengednek. A bűnözőkkel, tolvajokkal nem állunk szóba. Őket meszsziről kerüljük. Majd élvezettel szív egy utolsót a cigiből.