Vélemény

A napi rutin sokszor elvonja az ember figyelmét arról, hogy bizony öregszik, percről percre közelebb kerülve a véghez. Néha vágyunk is rá, máskor meg szeretnénk tökhülyén azt képzelni, nem is létezik, sose halunk meg.

Kizárt hogy egyszer megáll a motor, eláll a lélegzet, jön az a bizonyos fehér, fényes folyosó, és átlépve egy másik dimenzióba, csapot-papot, befejezetlenül hagyva annyi mindent megsemmisülünk.

Hogy mit ér egy emberi élet? Van, akiét a történelemkönyvek is számon tartják, van, akiét senki sem. A rutinhoz szokva a reggeli cigi-kávé, zuhany alatti felfrissülés után, tele tervekkel, beprogramozott teendőkkel, a megszokott útvonalon haladva egyszer csak belebotlunk valakinek a holttestébe, megbélyegezve ezzel az egész napot.

Holttest feküdt a kapu alatt

Épp az ipodon keresgélnénk a munkába menős zenét, amikor a közeli vásárcsarnoknál a bejáratnál egy rendőr őrzi egy élet maradványait, a sokatmondó szürke nejlonnal lefedve. Korábban nap mint nap elhaladtunk a szóban forgó hajléktalan mellett, a rutinhoz igazodva mindig ugyanakkor, reggel 8:02 perckor, majd délután 17:38 perckor. Reggel már, délután még alva találva őt, felkészülve az éjszakai éberségre, akkor véletlenül se legyen kiszolgáltatva olyanoknak, akiknek az ő tablettás bora vagy cipője kellene. Ezúttal mindennek vége. Ócska lábbelije, kikandikálva a nejlon alól olyan látványt nyújt, hogy még akkor se kellene senkinek sem, ha az élete múlna rajta. Az élete.

Nem egészen egy hónapja is ugyanez a látvány fogadott. A szokásos szombat reggeli margitszigeti futásra indultam, és amikor egy órával később onnan megérkezve elhaladtam újra a kapu előtt, a hulla bizony még mindig ott feküdt. A piacra igyekvők úgy mentek el mellette, mintha csak egy zsák krumpli lett volna, a tetemet őrző rendőr arcán pedig olyan „oda nem illő” arckifejezés ült, amivel sajnos már volt szerencsém találkozni nem egyszer.

Hajdani középiskolám egy viadukt közvetlen közelében épült, ahonnan heti rendszerességgel ugrottak le az öngyilkosok, és többször lehettem tanúja annak, amikor a helyszínre érkező rendőrök úgy viccelődtek a kifordult végtagokat, vagy az éppen szegényes ruházatot látván, mintha egy előző esti filmvígjáték szereplőjét idézték volna fel. Persze nem lehet őket sem teljesen elítélni, bizonyára ez egy természetes védekező mechanizmus, szakmájukból adódóan hozzászoktak az ilyen „jelenségekhez”, és számukra ez olyan rutin, mint mondjuk nekem a reggeli cigi-kávé. Mégis elborzaszt.

Napközben sikerül valahogy elfeledkezni róla. Hazaérve leülök a pianinohoz, hogy kikapcsoljak. A repertoáromat végigjátszva aztán jön egy pillanat, amikor feltűnik egy nyomasztó hasonlóság. Valami egyszerű dallamot improvizálva, egy megmagyarázhatatlan késztetés folytán belebámulok a falhoz támasztott tükörbe. Sokként ér, hogy nem látom magam semmivel sem idősebbnek annál a kislánynál, aki 160 km-rel messzebb, egy kisváros egyik lakótelepén ugyanilyen lófarokkal, ugyanilyen alázatosan csüngve a billentyűkön ült egy szobában, több mint 20 éve.

Kevesebb időm van vissza, mint amennyi eddig eltelt

Az a hangszer akkor mondhatni meztelenül szólalt meg. A szomszédok nagy örömére eltávolítottam róla mindent, amit lehetett, tetejét felnyitottam, az aljáról kiemeltem a védő burkolatot, amitől jóval hangosabb lett, és miközben játszottam, a húrokat meg a kalapácsokat figyelve gyönyörködtem minden egyes hang születésében. 20 év elteltével persze azért van, ami változott. Ez a hangszer elektromos. Húroknak, kalapácsoknak nyoma sincs. A szomszédok sem verik villával a radiátort, le tudom halkítani, sőt, fülhallgatóval csak számomra hallható, amit zongorázok.

Nem nyit be a szobámba senki, hogy nem lehetne-e a Kodály meg Bartók darabokat inkább a zeneiskolában kigyakorolni, vagy hogy kész a vacsi, vagy kezdődik a Knight Rider. Nem kopog át a falon a nővérem az egyezményes jeleken, hogy menjek át hozzá vagy hagyjam már abba, mert megőrül. Nem szólal meg a kaputelefon sem a szokásos ritmusban, hogy tudjam, barátnőm végre elszabadult otthonról a kutyájával, van fél óránk, hogy kidumáljunk mindenkit a suliból. Apukám sem kezdi el a szobaajtóm előtt pumpálni a bőrlasztit az esti fociedzésre.

Nem bizony. Most sokkol igazán, hogy a szüleim már 55 évesek. Nem lehet, amikor én még mindig – a nagyobb mellemet meg a vékonyabb szemöldökömet leszámítva – kb. 12-nek látom magamat a tükörben. Nem lehet, hogy ha tetszik, ha nem, felnőtt vagyok. Nem attól vagyok az, hogy dolgozom és külön élek a szüleimtől. Kirepültem a fészekből már mióta, de még mindig nincs sajátom, mondhatni csak keringek, mint... Öregszem, de mégsem. Van hova hazamennem, de még sincs. A szomszédból átszűrődő hangok is ismerősek: bömbölő TV, veszekedő házaspár, az utcán játszó gyerekek nevetése vagy az elszáguldó mentőautó szirénája. Ugyanaz, de mégsem. Lehet, már kevesebb időm van vissza, mint amennyi eddig eltelt.

Nyomtalanul eltűnik, mintha nem is lett volna ott sosem

Aztán eszembe jut a reggeli kép. Az a férfi is a nejlon alatt a fia, testvére, talán az apja is volt valakinek. Valaha ő is egy családban nőhetett fel, nem a szabad ég alatt, hanem egy otthon melegében. Gyerekként tűzoltó vagy rendőr szeretett volna lenni. Utálta a sóskát, félt a pókoktól, kitűnően kacsázott, és ő tudott a legtovább a víz alatt maradni. Volt szerelmes, katona is biztos, az ő generációjában annyi idősen, mint most én, munkanélküli sem lehetett. Valahonnan valamiért aztán mégis úgy lecsúszott, hogy itt és így érte a halál, az utca porában fekve, piszkosan, részegen.

Talán még ő sem akarta elhinni, amikor meghalt. Ahogy mindenki másnak, neki is csak egyszer adatott meg ez a csoda, az élet. Fiatalként talán neki is olyan természetes volt, hogy él, hogy maximum csak mások halálát látva döbbent rá igazi értékére, hirtelen feleszmélve, hogy véges. Márpedig a végén – bármilyen körülmények között is lep meg a kaszás - mindenkinek magának kell elszámolnia a lelkiismeretével, mit is kezdett vele, amíg élhette.

Egy-két napig még körvonalakban látszani fog az a fehér por, amivel leszórták a helyét, miután elvitték. Aztán nyomtalanul eltűnik, mintha nem is lett volna ott sosem. Minden megy tovább a maga medrében. Ahogy mondani szokás, ilyen az élet…

 

You have no rights to post comments

Hozzászólások   

 
0 #2 Buzás Endre 2010-09-21 12:22
Írj, vagyis aki ír valamit és elküldi azt kiteszem csak írjatok (én nem tudok :) )
 
 
0 #1 Kardos 2010-09-21 12:18
több ilyet!
 




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Műhelyek

No current events.

ÁLLÍTSUK MEG A BÁNTALMAZÁST!

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2013)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2013 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com