Vélemény

Kipróbáltuk, milyen lehet egy nap hajléktalanként a februári Budapesten. Fázni fáztunk, éhezni nem éheztünk, besettenkedtünk, felosontunk, blicceltünk, megalázkodtunk és halálosan elfáradtunk. Lebuktunk, menekültünk. Rettegtünk az éjszakától.

Az ember mindig akkor esik pofára, ha nagyon biztos a dolgában. Ezen a szürke, keddi napon például kiderült, hogy az egyszerűségre és improvizációra alapozott tervünk remekül működött volna, ha olyan az utcai élet, amilyennek elképzeltük. De mint kiderült, a meleg kabát és a vastag talpbetét sem védi meg az embert attól, hogy fel kelljen adnia önbecsülését és az addig kialakult énképét. Ami nem tűnik ugyan életbevágónak, pedig kevés fontosabb dolog létezik a világon.

 

 

9 óra, Blaha Lujza tér, András

Tettre készek és vidámak vagyunk, mint az idegenlégiósnak állt hülyegyerek, aki első bevetésére vár egy Rejtő-regénnyel a kezében. A kollégák felnyalábolják a pénztárcáinkat, kulcsainkat, telefonjainkat, könyveinket, jegyzetfüzeteinket, iPodjainkat, majd eltűnnek. Mi maradunk a Blahán, a megszokottól eltérően rengeteg szabadidővel, de kevés feladattal.

Azt nem gondolom, hogy könnyű lenne hajléktalanként Budapesten, még akkor sem, ha mi csak 24 órát fogunk eltölteni az utcán. De titokban persze tudom, azok után, hogy túléltem vad hegyi körülmények közt is, [1]nyilván praktikus és kreatív módszerekkel fogom átvészelni a napot.

Kellemes hangulatban ülünk egy padon. Megbeszéltük, hogy a személyi igazolványon kívül egyetlen dolgot hozhatunk magunkkal, ami nem lehet pénz, több kiló tatárbifsztek vagy felfújható lakosztály. Anarki egy Rejtő Jenő-könyvet választ, ami izgalmas olvasmány és adott esetben kurrens cikk az antikváriumban, én pedig egy tekercs vécépapírt, ami jó tisztálkodásra, futballmeccsen dobálva elvegyülhetünk a szurkolók közt, és adott esetben még a fenekünket is kitörölhetjük vele.

Saját szabályaink szerint nem kellett szakadt ruhákba öltöznünk. Egyszerű, átlagos öltözékben vagyunk, mintha csak tegnap veszítettük volna el a munkánkat és a lakásunkat. Egy nap alatt pedig az ember nem rongyolódik le végletesen. Rendezett külsőnk nyilván nagy előnyt jelent az egész telet az utcán töltő emberek közt. Ám velük szemben teljesen tapasztalanok vagyunk a gyakorlati ügyekben: fogalmunk sincs, hogyan szerezzünk pénzt, mit eszünk, hol alszunk, egyáltalán, mit fogunk csinálni.

10 óra , Blaha Lujza tér, András

Komótosan végigvesszük az igényeinket, és arra jutunk, hogy reggeliznénk. A reggeli tapasztalataink szerint úgy készül, hogy az ember bemegy a boltba, kér egy kakaós csigát, és fizet. Tehát pénzre van szükségünk, állapítjuk meg. Mivel bármilyen alkalmi munka este fizetne legközelebb, a kéregetés mellett döntünk.

hajlesz10

Egyszerűnek tűnik a feladat, de hamar kiderül, hogy a dolog egy reklámszövegíró ügyességét kívánja. Amikor röviden és tárgyszerűen kérek egy kis aprót, az emberek elmennek mellettem. Ha viszont kifejtem, hogy friss hajléktalanként, átmeneti problémáim idejére szeretnék némi segítséget, akkor szintén. Nyilván valami rövid és frappáns mondatot kellene találnom, amiben keverednek a szívhez szóló felhangok és a humor, de a megoldást nehezíti, hogy több évtized alatt kiépült reflexeim tiltakoznak az egész ellen.

Tizennyolc éves kor felett mindenki megtanulja, hogy senkitől nem kér csak úgy semmit. Van persze, hogy az ember mondjuk munkát kér, de cserébe aztán dolgozik, vagy szívességet kér, de akkor meg később számíthatnak rá. Ez az egyoldalú viszony azonban, hogy te adsz, én meg örülök, szükségszerűen urakká és szolgákká teszi a résztvevőket. És ami különösen kellemetlen: az egyik résztvevő én vagyok.

Hosszú ideig próbálkozom a Blaha Lujza téri aluljáróban, de nem adnak semmit, míg végül egy kisebb csoport felcsillantja a reménysugarat. Tizenötezer forintot ígérnek, ha eljövök a másnapi forgatásra. Hangulatomon nagyot dob, hogy az RTL munkatársai vadásznak szereplőkre a Mónika Show-ba. Nyilván érdekérvényesítésre képtelen, kiszolgáltatott résztvevőkre van szükség, mert szerintük én pont jó lennék, főleg ha titokban elhívhatnák a szüleimet, vagy egy volt csajomat, és kiteregetnénk, hogy milyen problémáink vannak. Javaslom a telefonfülkéknél álló Anarkit mint partnert, de sajnos hamar kiderül, hogy semmilyen feszültség nincs köztünk. Visszaterelem a beszélgetést aprópénzre, amit nem adnak, de végül előhalásznak nekem egy otthon csomagolt sonkás szendvicset.

Egy órával később, mikor már belefásulok a kérdezgetésbe, egy fizikatanárnak tűnő úr kezembe nyom egy ötvenest, majd továbbsiet. Mintha félne, hogy rátüsszentem a hajléktalanságot. A sikert megünneplendő leülünk és elfogyasztjuk a Mónika Show szendvicsét. Még dél sincs, a hőmérséklet nulla fok körül, úgyhogy hamarosan újra talpon vagyunk. „Menjünk át a Nyugatiba” – javaslom azon az alapon, hogy valami csak lesz.

Ha az ember céltalanul bóklászik, mindig lesz valami. A Körúton megállunk a járókelőket abuzáló közvélemény-kutató asszonynak, aki egy földszinti lakásba terel minket, és a nevünk bemondásáért cserébe kitölt helyettünk egy kérdőívet a sörcsomagolásokról. Jó ülni a bőrfoteleken, halak úszkálnak egy óriási akváriumban, akiket ugyanúgy nem látnak a szobában rohangászó nők, mint minket. Aztán elénk löknek egy villogó végű tollat, meg két metaforaként is értelmezhető, mentőöv alakú sörnyitót, és újra az utcán vagyunk.

Az biztos, hogy a túlélést nem a világító toll jelenti majd, különösen, hogy tudjuk, az ilyen lehetőségek a hajléktalanlét első napjaiban esnek csak be, amíg még úgy nézünk ki, mint a potenciális vásárlók. Éhes vagyok, de megbeszéljük, hogy az ötvenest nem költjük el, úgyhogy hirtelen ötlettől vezéreltetve bemegyek egy pékségbe, és megkérdem, nincs-e véletlenül eladhatatlan pékárujuk. Két friss zsömlével távozom, és egyre inkább úgy tűnik, nem az éhség lesz a legnagyobb gondunk.

A Nyugati aluljáró meglepetésünkre csendes, a Sin Cityre emlékeztető tombolásnak nyoma sincsen. Anarki az egyetlen hajléktalan, félszegen bolyong az utazóközönség közt.

Dél, Nyugati tér, aluljáró, Anarki

Nincs egyszerű dolgom, bár lelkileg nem visel meg annyira a kéregetés, mint Andrást. Kapni tudni kell, mondogatom magamban, és csak az frusztrál, hogy nincs mit kapnom. A metróból felbukkanó és a villamosmegállóból aláereszkedő utazóközönség tudomást sem vesz rólam, van, aki nagy ívben elkerül, és van, aki udvariasságból menet közben félrefordítja a fejét, hogy hallja, amit mondok, és úgy megy tovább.

Egy idő után rájövök, hogy ugyanolyan sztereotípiák alapján működöm, mint a kéregetőket megítélő és elkerülő tömeg. Ez itt idős nő, ennek biztos nincs. Ez jól öltözött férfi, ennek biztos van, de nem ad. Ez gusztustalan izomgombóc, még megüt a végén. A kéregetőszöveget sem variálom, nem állok elő szövevényes sztorikkal vidéki vonatjegyről meg kiváltandó receptről, azt motyogom csak, hogy „Elnézést, egy kis aprója nem lenne véletlenül?”, bár a negatívban feltett kérdéstől magam sem remélek sokat.

Fél órával később rám mosolyog a szerencse, egy középkorú hölgy megszán, turkálni kezd a pénztárcájában, csörög az apró, én meg feszülten várom, milyen címlet kerül elő. Az Isten fizesse meg. Kétszázas, mutatom diadalmasan Andrásnak. Az eddigi második és egyben legnagyobb adomány.

Nincs túl hideg, épphogy fagypont fölött, de nem tűnik túlzásnak a két pár zokni, dupla nadrág, dupla pulóver és a dupla sapka. Andrástól, aki egy hete érkezett meg a patagóniai hegymászásról, meg sem merem kérdezni, mi van rajta, ő meg magától nem mondja. Csak annyit árul el, hogy neki is dupla. Durva polárcuccokat sejtek, némi gore-texszel, esetleg kevlárral. De nem fázunk, amit közösen annak tudunk be, hogy egészen eddig folyamatosan mozogtunk. Cserébe viszont kezdünk fáradni, a rengeteg ácsorgás, téblábolás, támaszkodás ugyanolyan fárasztó, mint a folyamatos menet.

Hátul, az aluljáró vadabb, pályaudvar alatti részén megpróbálom eladni a világítós tollat meg a két sörnyitót, de senkinek nem kell, így össztőkénk megragad 250 forintnál. Egyelőre nem döntjük el, mire költjük. Azt viszont sikerül megtudnom, hogy fél háromkor ingyen kaját osztanak a Blahán, úgyhogy ismét a nyakunkba vesszük a körutat.

Félek, hogy éhen maradunk, út közben az egyik utcai ponyvaárusnál megpróbálok túladni a Rejtő Jenőn. Nem kell neki. Azt mondja, hamis. Nézzem meg, rá van írva hogy Rejtő Jenő (Gibson Lavery), és nem az, hogy P. Howard. Elhajt. Szomorkodom, hogy hamis Rejtő Jenővel indultam útnak. A Bibliával ez nem történhetett volna meg.

Fél három, Blaha Lujza tér, András

A Blahán már távolról látszanak a hajléktalanok. Érthetetlen, hogy eddig sosem vettem észre az egész teret kettévágó sort, a lassan csosszanó hajléktalanok százait a buszmegálló közvetlen közelében. A háromszázadikak lehetünk, hosszú, kínos várakozásra készülünk. Mindenki csöndben áll, nem néznek a járókelőkre, egymással sem beszélgetnek. Mintha mindnyájan átlátszóak lennénk.

Furcsa viszont, hogy az ingyen ebédre várók fele tűnik csak hajléktalannak, a többiek átlagos ruhát hordanak, lehetnének villamosvezetők, bolti eladók vagy akár a konkurens összeugrasztó-show munkatársai.

hajlesz01

Gyűlölök sorban állni, úgyhogy megkérdem a mellettem álló mackóruhás, bajuszos, alacsony embert, hogy mennyi idő, míg sorra kerülünk. „Áh, fél óra – mondja – még repetázni is lehet majd.” A szakállas, nagy szatyrot szorongató férfi visszafordul, és megjegyzi: „Jó a kaja, de mindenféle fűszer van benne, ilyen krisnás, tudod. Itt nincs pörkölt.” Egyre többen kapcsolódnak be a beszélgetésbe, mintha csak az ürügyre vártak volna.

Mire a pulthoz jutunk, már tudjuk, hogy a Nyugatiban fél hatkor osztanak majd meleg ételt. Ha építkezésen akarunk dolgozni, akkor a Kőbányai úton a kínaiakhoz érdemes menni. Főleg ha szakmunkások vagyunk. „Decemberig dolgoztam, fizettek is rendesen, napi hatezret – ingatja a fejét bajuszos úr. – Amíg van munka, addig nincs semmi gond, de most aztán se étel, se szállás.”

Három óra,  Blaha Lujza tér, Anarki

A leves semmivel sem rosszabb, mint egy átlagos menzai borsóleves. Van benne tészta, ami kicsit túlfőtt, és egészséges mennyiségű olaj, hogy a zsiradék is meglegyen. Jár hozzá két jókora szelet kenyér, egy alma, egy doboz joghurt és mentatea, amiben több a cukor, mint a menta, de ez így jó: ebben a helyzetben feltétlenül a kalóriát támogatjuk az ízzel szemben. Ha már mindenképpen választani kell. Az osztás teljesen profi módon zajlik, és azok közül, akik sorra kerültek, sokan egyből be is állnak a sor végére, evéssel töltik a repetáig hátralévő időt. Néhány szelet kenyeret elspájzolunk, jó lesz estére, és András a sorban megismert barátunktól még az almáját is megkapja. Nincs foga, mutatja, úgysem tudná megenni.

Hátul a sorban kisebb verekedés tör ki, valahonnan rossz arcú önkéntes rendteremtők kerülnek elő, meg egy láthatósági mellényes bácsi, akik izolálják a rendbontót, és elzavarják a térről. A sorban többen az italt hibáztatják, de csak csendben. Ennyire apatikus verekedést ritkán látni, az érintetteken kívül mindenki mereven előre néz, és a sorára vár.

Hideg van, a leülésre csak néhányan vállalkoznak, a többiek körben állnak, úgy esznek. Ellessük tőlük az állva levesezés módszertanát, ami abból áll, hogy az almát és a joghurtot azonnal zsebre kell tenni, az egyik szelet kenyér megy a leves alá, mint egy tálca, jobb kézben a másik szelet kenyér és a kanál. A teát le kell tenni valahová, de a Blaha Lujza téren a földön kívül alig akad egyenes felület, az összes kőpárkány lejt valamerre, mintha direkt velünk akartak volna kiszúrni. Állunk, fázunk, eszünk. Fáradunk.

Fél négy, Blaha Lujza tér, András

Kanalazás közben a profikat kérdezgetem, szerintük hol töltsük az éjszakát. Ahogy nyilvánvalóvá válik, hogy kezdők vagyunk, többen is körénk gyűlnek. „Szállóra kell menni. Ilyenkor nem lehet az utcán” – mondják, de aztán kiderül, hogy papírok nélkül szállóra sem mehetünk. Értetlenkedésünkre egy srác megmutatja: „Ilyen hajléktalanigazolványt kell először szerezni. Aztán el kell menni tüdőszűrésre. Azt ma már lekéstétek, de holnap mennek a nyolckerbe. Majd elmondom, hol. Aztán kell még köjálos papír, hogy nem vagy tetves, meg ilyenek.”

„Az ember azt hinné, a hajléktalanlétnek legalább az a bája megvan, hogy az ember szabad. De ez annyi papírmunka, amennyit egy év alatt nem végzek amúgy” – mereng el Anarki.

„Honnan jöttetek?” – kérdezik új ismerőseink. Váratlanul ér a személyes kérdés, az egyszerűség kedvéért rávágom, hogy Ózdról

„Ózdról? Hát ott honnan?”

Érzem, hogy Nyíregyházát kellett volna mondanom. „Hát, ott, dolgoztunk.”

„Na de hol dolgoztatok?”

„Egy vállalkozónál. De most már mennünk kell” – vágom ki magam egy olyan fordulattal, amit hajléktalan nyilván sosem mondana, hiszen hova kellene mennünk. Ahogy reggel a Mónika Show, úgy most az ózdi hajléktalanok elől menekülünk.

Anarki röhög. Még jó hogy nem másztam mélyebbre a csapdába azzal, hogy bizonyos Kovács Istvánokra hivatkozom, akiket nyilván szintén ismert volna az egyre szűkebb szemmel méregető beszélgetőtársam.

Elpilledünk az ételtől, de a fagyos utcán sehol nem tudunk pihenni. A hajléktalanok meglepő gyorsasággal eltűntek a térről, felszívódnak a környéken, mi pedig jobb ötlet híján újra gyalogolni kezdünk. Egyre erősebb az érzés, hogy egy hajléktalanmaratonra neveztünk be.

A nyúlós szürkeségben vonszoljuk magunkat az utcán, aztán felszállunk egy buszra, átmegyünk vele Budára. Jegyünk nincs, ha ellenőr jönne, vagy leszállítana, vagy rendőrt hívna.

Az Erzsébet híd budai hídfőjénél leszállunk és poroszkálunk tovább. Nem vagyunk éhesek, egyszerűen csak fázunk, fáradtak vagyunk, le szeretnénk ülni. Aludnék valamennyit egy padon, de érzem, ahogy alulról süt a hideg, ez így nem lesz jó. Kezdhetnénk valamit az agyunkkal, de szerény vagyonunkat nem akarjuk újságokra költeni, meg amúgy is, hol olvasnánk el?

hajlesz 14

Felvetem, menjünk be a Rudas fürdőbe, az előtér fűtött, ott szoktak várakozni a tisztelt fürdővendégek. Egy kedves hostess azonban rögtön a belépés után felhívja a figyelmünket: női nap van. Nem, nőnek nem fogjuk tudni kiadni magunkat.

A Moszkva téren sötétedik ránk. Itt is ételosztás, de ez nem krisnás, hanem keresztény, és nem borsó, hanem káposzta. Meghallgatjuk koreaiul a Miatyánkot, de a káposztából nem kérünk, nem vagyunk még éhesek. Egy kávé jól jönne, meg valami víz. Kéregetni kezdek, de a metróból kiáramló tömeg olyan, mintha cseppfolyós üveg lenne, lecsúszok róla, nem tudok a mélyére hatolni. Még csak rám sem néznek. Egyszer valaki megkopogtatja a vállam. „Bocs, mégis találtam egy húszast a zsebemben, tessék.”

A téren két állandó pont van rajtunk kívül: az LMP és a Jobbik kopogtatócédula-gyűjtő bódéja. „Bocs, tudnál adni egy kis aprót?” – kérdem az LMP-st, aki zavartan megjegyzi, hogy nem, mert pont az előbb adta oda valakinek.

A Jobbiknál döbbent csend fogad, „Most mit kezdjek magával?” – hümmög az aktivista, egy úr pedig azt firtatja, tudnék-e kopogtatócédulát adni cserébe. Aztán váratlanul megváltozik az arckifejezésük, előhúznak egy zacskó pogácsát, és megkínálnak. Zavartan betömöm a számba. Anarki szerint lehet, hogy meglátták a kamerát, azért a pálfordulás. Majd a bajtársiasságot emlegeti, meg hogy minden közös. Kényszeredetten heherészek.

Olvassa el a cikk holnap megjelenő második részét, amiből kiderül, hogyan lehet átvészelni a téli éjszakát Budapesten takaró, pénz és tapasztalat nélkül.

You have no rights to post comments




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Műhelyek

No current events.

ÁLLÍTSUK MEG A BÁNTALMAZÁST!

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2013)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2013 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com