Vélemény

Itt a tavasz. Az, hogy a kedves olvasóhoz eljutott ez az írás, jelzi, hogy a Népszabadság a tavasz ellenére is érdemesnek tart lehozni egy hajléktalanságról szóló cikket. Ez korántsem egyértelmű. A hajléktalanságnak szinte csak télen jut hely a közbeszédben, föltéve, hogy elég hideg van, s az utcán és a fűtetlen otthonukban megfagyott emberekről szóló hírek a téma felvetését elkerülhetetlenné teszik. De például egy februári demonstráció, amivel a tél során elhunyt hajléktalanokra emlékeztünk, az egyik kereskedelmi tévé riportere szerint azért nem fért bele az esti hírekbe, mert aznap nem volt elég hideg...

A legnagyobb fagyban is csak a közvetlen életveszélyben lévő emberek és az őket segítő szolgáltatások férnek be a médiába, a hajléktalanság strukturális okai és az azok fennmaradásáért viselt kormányzati felelősség már nem.

Húsz éve, 1989–1990 telén a hidegen kívül a Blaha Lujza téren és a pályaudvarokon tüntető hajléktalan emberek is felhívták a figyelmet a problémára. A demonstrációk egyik értelmiségi szervezője így emlékezett vissza azok céljára: „A végleges cél nem lehetett volna más, csak az, hogy az állam úgy kezelje a hajléktalanokat, hogy te polgára vagy ennek az államnak, a polgár léted feljogosít arra, hogy élj és lakj. Mert attól kezdve mehetsz munkát vállalni, hiszen tisztán mész oda, nem büdösen, koszosan, izzadtan, és szóba állnak veled.” Valóban a „Mi is emberek vagyunk” feliratú táblákkal tüntető emberek munkát és lakást követeltek. Jelentős részben e tüntetések hatására kezdődött el a hajléktalanellátó intézményrendszer kiépülése. Szállók nyíltak feleslegessé vált épületekben, pincékben, volt munkásszállókon, egy budaörsi katonai laktanyában, a csillebérci úttörőtáborban, sőt egy eredetileg hadi kárpótlásként épített, majd visszavásárolt hatalmas hajó gyomrában is a Hajógyári-sziget dokkjában. A budapesti hajléktalanszállók közül talán csak egy, a Dózsa György úti intézmény épült eredetileg erre a célra: 1911-ben. „Bármit elfogadtunk, amit hajlandóak voltak hozzánk vágni, csak legyen fedél az emberek felett” – emlékszik vissza az ellátórendszer egyik legfontosabb szervezője. A hajléktalanságra adott társadalmi reakció inkább emlékeztetett katasztrófavédelemre, mint társadalompolitikára.

Az ekkor használatba kapott épületek egy részében ma is hajléktalanszálló működik, például a volt munkásőrlaktanyában a Vajdahunyad utcában, a kőbányai sörgyár egyik használaton kívüli árparaktárában vagy a hadsereg egykori kórházvonatában. Ennek önmagában persze nincs jelentősége, de valami fontosat jelképez. Azt, hogy a hajléktalansághoz kapcsolódó közpolitika –egy kiterjedt intézményrendszer létrehozása és sok-sok lelkiismeretes szociális munkás mindennapi küzdelme ellenére – máig sem tudott teljesen kiszakadni a kezdeteket meghatározó katasztrófavédelmi jellegből, és azt még mindig inkább a tömegszállások jellemzik. Az életmentés és nem a lakáspolitika. Húsz év múltán még mindig az a kérdés, hogy melegedhetnek-e a vasúti várótermekben a hajléktalan emberek, a kormányszóvivő pedig arról számol be, hogy „a honvédelmi tárca napokon belül meleg takarót, ruhát biztosít a rászorulóknak”.

A hajléktalanellátás kiépülésével párhuzamosan zajlott a rendszerváltás legfontosabb lakáspolitikai folyamata: a lakásprivatizáció. A rendszerváltás előtti társadalompolitika egyenlőtlenségeket erősítő vonásainak éppen a lakáspolitika volt a legjellegzetesebb példája: a legnagyobb mértékben szubvencionált lakásokhoz tipikusan a magasabb jövedelműek tudtak hozzáférni, az alacsonyabb jövedelműek pedig gyakran minden lakástámogatásból kimaradtak, és mindenféle állami segítség nélkül kellett megvenniük vagy megépíteniük a lakásukat. A rövid távú gazdasági és politikai haszonszerzés által motivált lakásprivatizáció azonban tovább fokozta a társadalmi igazságtalanságokat és egyenlőtlenségeket, és az addig is méltatlanul kedvezményezetteknek juttatott jelentős „privatizációs ajándékot” – minél drágább lakásban laktak, annál nagyobbat.

Az önkormányzati bérlakások aránya 22 százalékról 3 százalékra csökkent, és szintén 3 százalék (hivatalosan) a magántulajdonú bérlakások aránya. Mindkettő az európai átlag töredéke. A korábbi önkormányzati lakásállomány 85 százalékának rövidlátó privatizációja végletesen beszűkítette az önkormányzati lakáspolitika mozgásterét, és az önkormányzatok gyakran még ezt sem használják ki (vagy éppen még tovább szűkítik). A legtöbb településen nem létezik szociális lakásgazdálkodás. A még önkormányzati tulajdonban maradt lakástulajdon tipikusan a lakásállomány legroszszabb része, amit korábbi lakói szegénységük miatt nem tudtak vagy a lakás állapota miatt nem akartak megvenni.

A közösségi lakásszektort elvben helyettesíthetné egy megfelelő lakástámogatási rendszer, de Magyarországon ez is hiányzik. Az utóbbi tíz évben több mint kétszeresére növekedett a lakástámogatásokra fordított költségvetési kiadások GDP-hez viszonyított aránya. Ám nem a rászorulókért viselt fokozott közfelelősség jeleként, vagy egy hajléktalanság elleni összehangolt közpolitikai program költségeként, hanem a lakáshitelekhez kapcsolódó bőkezű és rosszul célzott támogatások miatt. A magyar állam 2003 és 2008 között minden évben több mint százmilliárd forintot költött lakástámogatásokra, amelyek jelentős részben a társadalom gazdagabb rétegeihez jutottak. Például 2003-ban a lakáshitelekhez kapcsolódó adókedvezmény kétharmada a felső jövedelmi ötödhöz jutott, ami a támogatások későbbi eloszlását is jelzi. Lakásfenntartási támogatásra (amely teljes egészében a legszegényebb jövedelmi tizedhez jut) a lakáshitelek támogatásának töredékét fordítja a költségvetés.

Az érdemi szociális lakáspolitika hiánya szorosan összefügg a hajléktalanságból kivezető utak szűkösségével. Ma nagyon sok olyan szegény ember él a túlterhelt hajléktalanellátó intézményekben, aki egy kis pénzügyi segítséggel képes lenne az önálló lakhatásra. Sokan pedig – részben éppen ezért – az intézményes ellátásból is kiszorulnak, és arra kényszerülnek, hogy ismerősöknél, lépcsőházakban, kapualjakban, aluljárókban, buszmegállókban, éjjeli buszokon, sátrakban vagy erdei viskókban éljenek.

A hajléktalanszálló nem otthon, a hajléktalanok tömegszállásokon való összezsúfolása nem lehet cél, csak az, hogy mindanynyiunknak legyen otthona. Abból az elvből kellene kiindulni, hogy csak az éljen hoszszú távon ellátóintézményekben, aki erre feltétlenül rászorul. Akik képesek az önálló lakhatásra, azokat a közösségnek ebben kell segítenie. Így egyrészt tiszteletben tartjuk a rászorulók önállóságát és méltóságát, másrészről pedig biztosítjuk, hogy aki viszont feltétlenül intézményi elhelyezésre szorul, az ehhez hozzájusson. Így sikerülhetne a jelenlegi töredékére szorítanunk az utcán élők számát is.

Ám mindez nemcsak a tévénézőkhöz, de a politikusokhoz sem jut el. Hogy mennyire nem, arra jellemző az egyik képviselő újévre időzített nyilatkozata, melyben azt javasolta mindenkinek, hogy „amikor kilép, akár az év első napján, akár a tél más napján az utcára, vigyen magával egy forró teával megtöltött, egyébként kidobásra szánt [!] műanyag palackot, valamint – ha teheti – egy szendvicset, és adja oda egy hajléktalannak”.

Ez a képviselő benyújthatott volna például törvényjavaslatot a lakástámogatások igazságosabb elosztása érdekében. Tiltakozhatott volna az ellen, hogy miközben a válság csak növelte a hajléktalanság veszélyét, a hajléktalanszállókra fordított állami normatíva 2005 óta folyamatosan csökkent, az utóbbi két évben nominálisan is. Tiltakozhatott volna, amikor tavaly a kormány elutasította, hogy a Magyar Köztársaság fogadja el aMódosított Európai Szociális Kartának a lakhatáshoz való jogról szóló 31. cikkét. Kezdeményezhette volna, hogy az állam biztosítson kikényszeríthető alanyi jogosultságot egy meghatározott minimális lakhatásra (ami nem lehet tömegszálláson való elhelyezés), legalább a hajléktalanok legsérülékenyebb csoportjai (idősek, betegek, mozgáskorlátozottak, várandós nők, gyermekes szülők) számára.

Az utóbbi évek közpolitikai döntései azonban azt mutatják, hogy mindez keveseket érdekel a parlamentben. Többen tetszelegnek viszont hasonló nyilatkozatokkal vagy – különösen karácsony környékén – utcai ételosztásokon való részvétellel az emberbarát politikus szerepében.

Félreértés ne essék: a cselekvő szolidaritás minden megnyilvánulása érték. De társadalmi struktúrákat sem jótékonysággal, sem esetkezelő szociális munkával nem lehet módosítani. Sőt, ha a műanyag tányérba kimert leves és a zsúfolt tömegszállás sokak számára a megoldás látszatát kelti (amivel megnyugtathatják a lelkiismeretüket), akkor mindez legalább annyira a probléma, mint a megoldás része.

A valódi megoldásokról lényegében szakmai konszenzus van. A legfontosabb intézkedések a következők: a lakástámogatások igazságosabb elosztása, a lakásfenntartási támogatás jelentős emelése, kiterjesztése és a gázártámogatással való integrálása, valamint egy kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítása. Továbbá, érdemi programokra van szükség a leromlott állapotú városrészekben, szegregált telepeken és komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására. Mindez nem titok: a kapcsolódó, részletes szakmai anyagok évek óta a döntéshozók íróasztalán porosodnak.

A lakástámogatások összköltségének szinten tartásával, többletforrások bevonása nélkül is jelentős eredményeket lehetne elérni. Csak az a kérdés, hogy ez érdekel-e majd bárkit is a következő Országgyűlésben.

A sezrző a Lehet Más a Politika szakszóvivője

You have no rights to post comments




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Műhelyek

No current events.

ÁLLÍTSUK MEG A BÁNTALMAZÁST!

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2017)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2017 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com