Belföld

Negyedszer rendezik meg a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatói Közjótett nevű programsorozatukat, vagyis április nyolctól két héten át önkénteskednek gyermekotthonoktól elkezdve a hajléktalanszállókig. A héten hajléktalanpikniket szerveztek, hogy a fiatalokat jobban megismertessék a fedél nélküliekkel. A Műcsarnoknál hajléktalan is kevés volt és önkéntes is, pedig érdekes történetek hangzottak el.

Az önkéntesség évében sokat lehetett hallani arról, hogy önkéntes munkát végezni szexi. A hajléktalanpiknikről olvasva arra számítottunk, hogy a fedél nélküli emberek elmaradhatatlan szatyraikkal és batyuikkal, zavartan álldogálva várják majd az önkénteskedés pírjától szexi egyetemistákat, akik kezdeti idegenkedésüket legyőzve végül majd kockás pokrócokon és sonkás szendvicseken osztozkodnak a fedél nélküliekkel.

Toporgó hajléktalanok meg sonkás szendvicsek voltak ugyan, csak éppen az önkéntesek hiányoztak. A Műcsarnok lépcsőinél, ahol a találkozót meghirdették, összesen négy hajléktalan állt a megbeszélt időpontban, majd negyedórás késéssel három álmatag egyetemista lány is csatlakozott hozzájuk, eleinte csak tisztes távolból szemlélve a három férfit és a velük lévő nőt, akik egyébként egyáltalán nem tűntek elhanyagoltnak.
„Nem drogoztam, nem bűnöztem, mégis az utcára kerültem”



A 27 éves Horváth Krisztián 600 forinttal és fél táskányi motyóval jött fel Pestre egy Szolnok melletti faluból. Ez volt az első tél, amit az utcán töltött. „Miután meghalt az édesanyám, az apám, aki gyerekkorom óta terrorizált, eladta a családi házat, engem pedig szó szerint kitett az utcára. A fővárosba érve négy éjszakán át aludtam ülve egy padon, a Keleti pályaudvarnál.”

A fiú sokáig éjjeli szállásokon élt, végül pedig a Misszió Alapítványhoz került, ahol alig egy hét után sikerült munkát szereznie.

„Látták rajtam, hogy tényleg akarom. Később a sulit is újrakezdtem, vezetni is szeretnék megtanulni. Most úgy érzem, hogy kezdek talpra állni, és hogy ők a családom” – mondta a nyolc öngyilkossági kísérleten túl lévő, roma származású fiú.

Társa, a 39 éves Sárdi István Erdélyből került Magyarországra. Ő már egy egész telet töltött az utcán. „Ha valakiben van egy kis életösztön, akkor az meg tudja oldani az utcán élést úgy, hogy közbe-közbe dolgozik, persze nem nagy pénzért, hanem csak mondjuk ötezer forintért naponta.”

A férfi évekig biztonsági őrként dolgozott Romániában, de egy-két éve elvesztette a munkahelyét. Miután nem tudott többé pénzt hazaadni, apja kitette közös lakásukból, ahol élt. Hónapokig barátoknál, ismerősöknél lakott és dolgozott, sokszor azért, hogy ott alhasson. Végül egy vállalkozó hozta át Magyarországra, szállást, ételt és fizetést ígérve neki. Őt azért hagyta ott, mert kilenc hónapnyi munka után sem adott neki egy fillért sem.

Pedig a csendes, nagyszakállú férfi a többiek szerint is igazán lelkiismeretes munkás. Krisztián azt meséli, minden reggel már hat órától kezdve várja vasalt fehér ingében a potenciális munkaadókat a menhely udvarán, és bármilyen munkát elvállal, amire kiválasztják.
A hajléktalan az nem csöves

Nagyon rossz véleménnyel vannak a hajléktalanokról az emberek, pedig a hajléktalan az nem ugyanaz, mint a csöves – mondják beszélgetőtársaim. Mindannyian egyetértenek abban, hogy a két kategória közt óriási a különbség.

„A csöves az, aki nem ad magára, hót koszos, nem jár fürödni, nem jár be szállókra, fekszik az aluljáróban a saját mocskában, és nem jár enni, hanem kukázik. A hajléktalan az bejár a misszióba, a Vöröskeresztbe, bárhova, ahol tud fürödni, enni, tisztán tudja magát tartani és van tiszta ruházata. Ennyi a kettő között a különbség – magyarázza Judit, aki 14 éve él az utcán.

A hajléktalan inkább szállóra megy, nem kint fagyoskodik, és jó páran dolgoznak is közülük – erősítik meg a többiek is, majd hozzáteszik: az embereknek, ha hajléktalant látnak, csak az jut eszébe, hogy koszosak, büdösek, erőszakosak, lopnak, csalnak, koldulnak és isznak.

„Az egy percre sem fordul meg a fejükben, hogy ez az ember azért iszik, mert akkora bánata van, vagy mert annyira fázik kint éjjel az utcán. Itt van a Tibi meg a Judit, akik egész télen a Duna-parton alszanak. És ha nekem bárki is azt mondja, hogy ezt a hideg telet ki lehet bírni pia nélkül, azt kinevetem” – mondja Krisztián.
Van kiért harcolni

Tibi és Judit az utcán ismerte meg egymást. Bár mindkettőjüknek van családja, gyerekei, Juditnak még unokái is, a kapcsolatot mégsem tartják velük, és odaköltözni sem akarnak hozzájuk.

Az egykori fényképész, Judit, lófarokba fogott hajával, feltűnő, fekete-fehér csíkos nadrágjában, kihívó és egyszerre hányaveti stílusával védi magát a többi hajléktalantól. A kezén aranyóra és aranygyűrű is van. „Rólunk senki sem mondaná meg, hogy hajléktalanok vagyunk, sem a modorunkról, sem a kinézetünkről.”

Mint elmagyarázza nekem, a fedél nélkül töltött 14 éve alatt jól megtanulta az utca törvényét. „Nem szabad magad hagyni, nem szabad, hogy beléd kössenek, hogy kihasználjanak. És ha van valamid, nem vagy kötelező megosztani másokkal.”

A kapucnis fekete pulóvert viselő férfi szintén kalandos életet élt, volt katona, matróz, kilenc évig élt Svájcban, gondatlan emberölésért pedig még börtönben is ült. „Amíg meg nem ismertem a feleségemet, addig én se voltam különb, mint az aluljárósok, én is csaltam, loptam, agresszíven kéregettem. De mióta együtt vagyunk, lassan öt éve, azóta lenyugodtam. Talán azért, mert ő adott nekem egy jobb kezet, amibe belekapaszkodhattam. Van kiért harcolnom, és van kiért lennem.”

Bár mindkettőjükön látható nyomot hagyott az ital, mint mondják, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy munkát keressenek.

„Megisszuk mi a magunkét, de ha munkáról van szó, nincs alkohol. Hogy munka után mennyit iszunk, az már a mi dolgunk, ha másnap ugyanolyan tisztán, időben érkezünk a munkahelyünkre” – mondja Judit.
„Kutyasétáltatásra hamarabb betelik a hely”

Hirsch Péter két éve csatlakozott a Hallgatók a Köz Szolgálatáért nevű csoporthoz, nagyjából azóta foglalkozik a hajléktalanokkal, és a piknik gondolata is az ő fejében fogant meg.

„Több emberre számítottunk, bár igaz, hogy a legtöbben jól láthatóan ódzkodnak a hajléktalanoktól. Az emberek általában csak azt látják, ami az utcán van, pedig az csak a jéghegy csúcsa” – mondja a szociológiát végzett fiú, aki jelenleg piackutatóként dolgozik, és szabadidejében önkénteskedik.

Egy szintén az egyesülethez tartozó lány azt mondja, a hajléktalanos programok nagyon taszítják a hallgatókat. „Kutyasétáltatásra sokkal könnyebben meg gyorsabban eljönnek, be is telik hamarabb, mint egy hajléktalanprogram” – mondja a lány.

Pedig a fiú szerint nagy szükség volna rá, hogy az emberek kicsit nyitottabbak legyenek a hajléktalanok felé. „Mielőtt életbe nem léptek az új fővárosi szabályok, az aluljárókban kerestük meg a hajléktalanokat az élelmiszercsomagjainkkal. Most már inkább a menhelyekre megyünk el, és az utcákon keressük az embereket. Az utcai hajléktalanoknak ugyanis nem szabad pénzt adni, inkább el kell kísérni őket egy boltba, és élelmiszert venni nekik. A lelki támogatás pedig még ennél is sokkal többet számít nekik.”

You have no rights to post comments




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Műhelyek

No current events.

ÁLLÍTSUK MEG A BÁNTALMAZÁST!

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2017)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2017 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com