Dél-Dunántúl

Kaposvár | Még csak éppen szorosabbra húzzuk magunkon a hirtelen jött hideg elől a kabátot, a kaposvári utcákon élő mintegy százharminc-száznegyven embernek a legnehezebb időszaka kezdődik, amin a szociális munkások takarókkal, meleg teával, étellel tudnak enyhíteni.

Szinte minden utcán élő hajléktalant név és búvóhely szerint ismernek. Pénteken hárman keltek útra meleg takarókkal. Róluk akartunk beszélni a szociális munka napján, de mindig a gondozottjaiknál kötöttünk ki.
– A tavaszi, nyári időszakban térképezzük föl, ki hol lakik – mondta Kovács Gabriella szociális munkás. –  Ezen a területen például két pár él egy-egy sátorszerű tákolmányban. Nélkülünk megfagynának. Meg kall találni a módját, hogy ne csak takarókkal tudjunk segíteni. A legtöbb ember úgy van velük, úristen undorító, büdös hajléktalan, nem tekintik embernek. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy hajléktalanokkal foglalkozom. Aztán egyszer önkéntesként megjelentem a szállón és ottmaradtam, mert ők azok, akikkel senki nem hajlandó törődni. Ehhez a munkához persze hatalmas mennyiségű tolerancia kell. A hajléktalanok ma már tudják, hogy nincs sok választásuk, elfogadnak bennünket. Az ellátórendszer olyan amilyen, szorítja őket kifelé, mi pedig azért vagyunk, hogy segítsünk rajtuk.

Szinte minden utcán élő hajléktalant név és búvóhely szerint ismernek. Pénteken hárman keltek útra meleg takarókkal. Róluk akartunk beszélni a szociális munka napján, de mindig a gondozottjaiknál kötöttünk ki. 

– A tavaszi, nyári időszakban térképezzük föl, ki hol lakik – mondta Kovács Gabriella szociális munkás. –  Ezen a területen például két pár él egy-egy sátorszerű tákolmányban. Nélkülünk megfagynának. Meg kall találni a módját, hogy ne csak takarókkal tudjunk segíteni. A legtöbb ember úgy van velük, úristen undorító, büdös hajléktalan, nem tekintik embernek. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy hajléktalanokkal foglalkozom. Aztán egyszer önkéntesként megjelentem a szállón és ottmaradtam, mert ők azok, akikkel senki nem hajlandó törődni. Ehhez a munkához persze hatalmas mennyiségű tolerancia kell. A hajléktalanok ma már tudják, hogy nincs sok választásuk, elfogadnak bennünket. Az ellátórendszer olyan amilyen, szorítja őket kifelé, mi pedig azért vagyunk, hogy segítsünk rajtuk.

– Mindenképpen emberekkel akartam foglalkozni – mondta Nagy Bernadett szociális munkás –, a hajléktalan ellátás közel áll hozzám. Mindenki elfordul tőlük, ugyankor jó látni, hogy kezd megváltozni a viszonyunk. Ma már bejönnek hozzánk a hajléktalan szállóra. Eddig mereven elutasították. Azt mondták, szó sem lehet róla, ma pedig egyre többen gondolják úgy, hogy inkább bejönnek aludni mint megfagyjanak az utcán.

– Így a tél elején kiviszünk mintegy száz takarót, aztán menetközben pótoljuk – mondta Mészáros László szociális munkás – a teajáratot pedig mindennap útnak indítjuk. Télen, nyáron viszünk ruhát is. Mosni, fürödni tudnak bent a szállón. Egyre többen akarnak tisztálkodni. Persze van, aki nem hajlandó. Akkor jönnek a különböző bőrbetegségek, rühesség és hasonlók.  Van aki közel húsz éve hajléktalan Az utcán töltött egy év, öt évet jelent egy átlagembernek. Van olyan hajléktalan a városban, aki 35 éves, de úgy néz ki, mintha 65 lenne. Neki szereztünk egy kerekes széket is. A napi adagjuk hét-nyolc liter bor, a szociális segély egy nap alatt lefolyik a torkukon, utána jön a kéregetés. Kemény dolog megélni fedél nélkül, alkalmazkodni az utcához. Van még tennivalónk...

< Előző		Következő >