Pécsre költöznek telelni a pesti hajléktalanok? - Utánajártunk!

Dél-Dunántúl

2010. január 26. kedd, 13:38

Írta: http://www.pecsistop.hu

0 Hozzászólások

A várossal kötött megállapodás értelmében a hajléktalanokról gondoskodó pécsi Támasz Alapítvány jelenleg is végzi a 2009-es adatok összesítését. A szervezet szakmai vezetője, Hajdu Krisztián elmondta: 2008-ban mintegy 890 ember került kapcsolatba az alapítvánnyal, az összes intézményét és szociális munkását beleértve, míg 2009-ben csak a nappali melegedőben 960-an fordultak meg. Hajdu szerint egy év alatt mintegy negyedével nőtt a hajléktalanok száma. Az okokat boncolgatva a közhiedelemmel szemben a szakember nehezen hiszi, hogy a pécsi EKF projekt tömegesen vonzaná a kolduló hajléktalanokat. Eleve, mint mondta, csak a kisebbik részük él koldulásból. A ki pedig így is tesz, aligha adja fel a szokásait, a placcon kiharcolt helyét a bizonytalanért. Arról nem beszélve, hogy azoknak a gondjai, akik ma megjelennek a hajléktalan-ellátásban, nem tegnap kezdődtek: évek telnek el, míg valaki állása, lakása elvesztése után valóban hajléktalan lesz.

Hajdu szerint ez nem azt jelenti, hogy nem lesz idén több a kolduló, mint korábban, de a többlet létszámot aligha a hajléktalanok teszik ki.
A Támasz intézményei amúgy is csordultig vannak, a most beköszöntött farkasordító hideg ezt tetézte. Az éjjeli menedék hivatalosan 40 főt fogadhatna be, és egyelőre hiába pályáztak 70 fősre bővítésre, már nyáron több mint 85-en voltak ott, mostanában pedig 95-100-an veszik igénybe. Éjszakára a népkonyhát is szállóvá alakítják, gyakorlatilag az egészet szivacs borítja, legutóbb 43-an töltötték ott az éjszakát. Rajtuk kívül a Máltai Szeretetszolgálat tart fenn egy 20 fős szállást, de ők, mint az Hajdu elmondta, biztosra mennek, és már ősszel kiválasztják, kik alszanak ott.

A szociális munka gyakorlata is változóban van. Hajdu hosszú évekig dolgozott az utcán, ahonnan senkit nem hoznak be akarata ellenére. Elmondása szerint korábban jó, ha százból egy ember bejött velük egy éjszakai melegedésre, most tízből akár hárman is beadják a derekukat.

- Nyilván annak a középrétegnek, amelyik eddig csorgatott lefelé a neki jutott anyagi javakból, a válság miatt beszűkültek a lehetőségei - így Hajdu. Bár ez a hőmérsékletre nincs közvetlen hatással, a hajléktalanok szokásaira nagyon is. A fiktív, bár könnyen elképzelhető példát hozva Hajdu elmondta: ha valaki eddig kapott naponta 1500 forintot, mert segített ládákat pakolni a közeli zöldségesnek, az késő éjjelig iszogathatott egy kocsmában, és ha meghúzta magát valahol néhány órára, hajnalban már beülhetett egy másikba. Ha a zöldségesnek rosszul megy, akkor ennek lőttek.

A Támasz munkájának, és ennek az egész lélekromboló világnak a legromantikusabb része az, hogy a mindössze négy szociális munkás mellé, akik magukban hamar kidőlnének, nagy számú önkéntes csatlakozik éjszakánként. Van köztük fiatal és öreg, jómódú és szerényen élő egyaránt. Az éjszakai őrjáratok pokrócot, forró italt, és persze cigarettát visznek magukkal - ez utóbbit legalább olyan jó néven veszik a hajléktalanok, mint a többi, életmentő készséget.
A hajléktalan mind többet emlegetett belvárosból való kitiltásáról Hajdu elmondta: mint polgár, egyetért azzal, ha egy társadalom így érez. Ha valaki kéreget, őt is zavarja, főleg, ha agresszíven csinálja. Ugyanakkor két dologra figyelmeztetett. Nem szabad átesni a ló túloldalára, azaz nem megoldás az, ha egy rongyosnak tűnő ember leül egy padra, túlzás mindjárt elvitetni a rendőrökkel. A másik: ki lehet tiltani őket a belvárosból, de akkor máshol, mondjuk a Kertvárosban, vagy Meszesen fognak lecsapódni, a problémát pedig ott kell majd kezelni.

Út a menedékig

Egyvalami minden hajléktalanban közös: nem tud, vagy nem akar pontosan visszaemlékezni arra, hogy hogyan lett azzá. A Támasz népkonyháján ott-jártunkkor, egy kora délutáni órában már csak néhányan ücsörögtek, röviddel előtte még tömött sorok várták az ebédet. Egy megtermett hölgy, Orsós Margit, az egyetlen közlékeny ember az ebédlőben elmondta: tíz éve lett hajléktalan. - Anyukám, apukám meghalt - mondta, és neki nem volt saját lakása.

Pár utcával arrébb, a nappali melegedőben egy kissé dülöngélő, ám annál készségesebb középkorú férfitól, Karel Istvántól megtudtuk: 1992-ben, 31 évesen lett hajléktalan. - Kétszer elváltam, egy házat és egy lakást hagytam ott - mondta. - Uránbányász és szénbányász voltam, hát, azt mondják, hogy hiba, de szerintem mindenki iszik. Ha mindenkinek jutna egy kis saját lyuk, akkor mindenki lehetne ember az emberségben.

Karel hosszan méltatta Hajdu Krisztiánt, aki sokat segít, és ő jól ismeri, na nem így, vagy úgy, hanem amúgy.
Egy félszeg mosolyú, ritkás hajú, de fiatal férfi, Tófei István csapódott hozzánk. Ő 3 éve hajléktalan. - Kicsit bonyolult a helyzetem - így ő. - Hivatásos katona voltam, de személyes okok miatt otthagytam a sereget, azután eltűnt mindenféle pénzem, így az utcára kerültem.

- Nehéz kint az egész élet, főleg most, a nagy hidegben - tette hozzá Tófei. - Ide csak ebédelni, a leveleimet megnézni szoktam bejönni, az éjszakát kint töltöm. Szerencsém volt, egy sráccal beszéltem, és hozott egy hálózsákot. Ha ez nincs, már lehet, hogy én is lefagytam volna. Szerencsére vannak még rendes emberek.