A város peremén: földbe vájt otthon a fagyhalál ellen

Dél-Dunántúl

2010. január 26. kedd, 18:55

Írta: http://www.sonline.hu

0 Hozzászólások

ucatnyian sohasem mennek be a kaposvári hajléktalanszállóra. Egy fedél nélkül élő pár a vasútállomás mellett, egy két négyzetméternyi kalyibában vészeli át a telet

– Nem tudna kisegíteni? Kenyérre kellene, esküszöm! – hallom a kuka mellől, persze a köszönés után. Megáll a kezemben a jégkaparó, ezen a környéken nem megszokott az ilyesfajta tarhálás, a szemeteseket persze feltúrják, de a lakók vegzálása újkeletű. – Ha nem hiszi, eljöhet velem a boltba – próbálkozik tovább a hajléktalan, kékre fagyott ujjai között hatalmas kék szatyrot szorongatva. – Bizisten, nem piát veszek!
Találok egy százast a zsebemben, szótlanul nyújtom felé, s ezzel úgy tűnik, átszakítok valamiféle gátat.
– Tegnap reggel óta nem ettem – magyarázza –, lecsúsztam a teajáratról. Ott lakom – int a Zaranyi-erdő felé. Amúgy Feri vagyok. Feri bácsi.
Utóbbi persze túlzás, a fickó nagyjából korombeli lehet, bár a szakáll miatt egy tízest még hozzátehetne. No és persze a nomád élet sem fiatalít: mint kiderül, több mint egy évtizede az utcán lakik. Mostanában egészen pontosan a Zaranyi-erdőben. Egy deszkákból, kerítésdarabokból, nejlonzsákokból, ágakból összeeszkábált kalyibában él. Nincs is messze, állítja, talán, ha másfél kilométer.
Hihetetlennek tűnik, hogy a mostani mínuszokban nem fagy meg – nyolc óra után néhány perccel mínusz kilenc fokot mutatott a kocsi hőmérője, szinte hozzáfagytak a kormányhoz az ujjaim. Éjjel négy-hat fokkal bizonyosan hidegebb volt, ezt átvészelni egy fűtetlen deszkabódéban: ez is életművészet, nemcsak a juppilét...

Kaposváron nagyjából tucatnyian akadnak, akik a legordasabb téli napokon sem veszik igénybe a hajléktalanszálló nyújtotta lehetőségeket. Néhányan közülük az évek során szinte embergyűlölővé váltak, s nem tudnak-akarnak alkalmazkodni senkihez és semmihez, másoknak állításuk szerint nincs is választási lehetőségük.
– Három éve élek az utcán – meséli Klári, aki a Jókai-liget magasságában a vasúti kerítés oldalában él társával egy félig földbe vájt építményben. A nagyjából szűk másfélszer másfél méteres alapterületű kalyiba hajdan valamiféle vasúti pályaőrnek nyújthatott védelmet a szél ellen, esetleg fát vagy szenet tároltak benne. De semmi esetre sem arra tervezték, hogy emberek lakjanak benne. Pláne évekig.

Korábban talán a vasutasokat védte a szél ellen, most Kláriékat óvja a fagyhaláltól

A bejárat előtt gödör tátong, egy kiselejtezett szekrény oldala jelenti a hidat a kunyhóba. Melynek fala ugyan tégla, a tetőt azonban nejlonzsákok, szőnyegek kusza elegye alkotja, melyet kövekkel és vastagabb ágakkal próbálnak rögzíteni. A lakók az oldalfalakat is hasonlóképpen bebugyolálták: nem túl meggyőző, ahogyan Klári bizonygatja, megvéd esőtől, hótól, s egy kicsit szigetel is.
Utóbbi kifejezés már csak azért is érthetetlen, hiszen ablak vagy szellőző híján képtelenség fűteni. Földbe mélyített aljára téglát hordtak, erre kiszuperált padlószőnyeg és három foszladozó paplan került. A talajszigetelés egyúttal a berendezést is jelenti, melyet három takaró és néhány ruhadarab tesz teljessé.  Ez persze csak az alaptisztálkodásra elegendő, s azzal is sietni kell, hiszen ilyen időben pillanatok alatt megfagy. De borotválkozni például vasárnaponként a hajléktalanszállóra jár Tibor.
– Nagyjából hatvanezer forintunk jön össze havonta – folytatja Klári –, ebből nem futja albérletre. Ez legalább ingyen van. Viszont itt együtt lehetünk, senki sem szól ránk, így hát bőven megéri. Igaz, kicsit szűkösen vagyunk, még lefekvéskor sem tudom kinyújtani a lábam, de legalább van még egy indok, hogy összebújjunk. Ha magunkra húzunk három takarót, nem is fázunk. Most pedig még igazán nincs is hideg...