No smoking, de volt szövetkabát - gulyásmisszió a parkolóban

Dél-Dunántúl

2010. január 31. vasárnap, 20:12

Írta: http://www.sonline.hu/

0 Hozzászólások

Arra van a bejárat, ott tudnak szatyrot kérni – szólít meg egy piros kabátos lány. Bármilyen kedvesen teszi, meglepődünk: azt hittük, kilógunk a várakozók közül. Merthogy a Hit és Adakozók Hálózatának szombati ruha- és ételosztási akciója természetesen elsősorban hajléktalanoknak szól.
Rajtunk kívül vagy negyvenen várják türelemmel, hogy bemehessenek a hajdani kaposvári Domus parkolójában ideiglenesen felhúzott turkálósátorba. Mi az eső elől menekülnénk tető alá, a fedél nélküliek viszont éppen az időjárás viszontagságai ellen keresnének maguknak védőruhákat.
- Mi a mérete? – hangzik fel egyszerre több helyen is: önkéntesek segítenek a válogatásban az otthontalanoknak.
- Nem tudom – jön a leggyakoribb felelet, ami nem is meglepő, hiszen a szervezet gyűjtéséből és magánszemélyek adományaiból válogatóknak vélhetően régen kellett ilyen kicsinységgel foglalkozniuk. Örültek, ha meleg nadrághoz, pulóverhez, kabáthoz jutottak, a legkevésbé sem zavarta őket, ha néhány számmal nagyobb volt a szerzemény. Most viszont olyan fogalmakkal ismerkedhetnek meg, mint a 48-as vagy 50-es, esetleg L-es méret…
- Kati, gyere! Nézd, milyen jó gatya! – húz elő egy kockás pantallót egy meglehetősen illuminált harminc körüli férfi az egyik halom aljáról, majd mielőtt a szólított a sátor másik végéről odaérhetne, elhajítja a nadrágot, s lecsap egy ciklámen női kabátra. – Jó a színe, de nem elég hosszú – magyarázza, láthatóan leginkább magát győzködve –, ebben megfagynék az utcán. Inkább valami hosszú szövetkabátot mutassá’! – fordul a közelben álló önkénteshez. – És szmokingot!
- No smoking! – üti le a ziccert azonnal piknikus, ám nem kevéssé dülöngélő társa, majd a délelőtti órához képest bravúrosan részeg duó jót röhög a poénon.
Láthatóan elsősorban nem a pulóverek, ingek, pólók, mellények, cipők, kabátok, nadrágok, takarók vonzották ide őket, sokkal inkább a beígért gulyásleves, melyet egyelőre helyhiány miatt még nem kezdtek el kiosztani.
- Csak kajálni – bólogat érdeklődésemre a piknikus. – Ruhám van, de most éhes vagyok. És szomjas – teszi hozzá, ami állapotát nézve elképzelhetetlen…

A többiek viszont nagy elánnal kotorásznak, vagy félszázan próbálgatják magukhoz a különböző darabokat, s egy idő után feltűnik egy-két a hajléktalanok közül kirívó, tisztább, jobban öltözött egyén.
- Bárki jöhet, akinek szüksége van valamire, nem küldünk el senkit – magyarázza Kakstedter József, az adományozást szervező társaság kaposvári csoportjának vezetője. – Mostantól a tél végéig kéthetente tartunk ilyen akciót. Emellett szombaton és vasárnap, amikor a hajléktalanszálló nem tudja megszervezni a teajáratot, az utcán élőket egyénileg is megpróbáljuk ellátni.
- Hol a szatyrom? – szakítja félbe kétségbeesetten a beszélgetést egy negyvenes asszony, de szerencsére az egyik ruhakupac aljáról előkerül a keresett-féltett nejlon.
Nagyjából ugyanekkor kerül le a fedő az óriási lábosról, melyet a turkálásba beleunt férfiközönség egyhangú "Na, végre!"-vel konstatál. Pillanatok alatt, s meglepően fegyelmezetten alakul ki a sor a parkoló felé, láthatóan tudják, így gyorsabban megkapják, amit akarnak, mintha tülekednének.
- Gyorsan, drága szívem! – hallom a jól ismert borízű hangot, s már látom is az előbbi szmokingost, aki persze a fejek felett, szó szerint soron kívül nyújtja a tányérját az önkéntesnek. – Nem hiszem, hogy sokáig bírom – szövegel tovább -, nem vagyok egy Toldi Miklós…
Szerencséjére a sorban állók között sincsen az említetthez hasonló erejű és lobbanékony egyén, különben…
- Hány kenyeret adhatok? Egyet? Kettőt? – érdeklődik az ételosztó asszony, majd a választ hallva átnyújt három szeletet: - Jó étvágyat!
A jó szóra többen felkapják a fejüket, az utcán élők rég hallhattak ilyesmit, de nem maradnak adósak a köszönetnyilvánítással.
- Lehet repetázni? – kerül elő a sátor mögül az előbbi tolakodó, s nekünk haverkodva odasúgja, bizony, elejtette a műanyag csajkát. Három perc múlva aztán újabb adagért jelentkezik. A másodikkal már olyan messze sem jutott, mint az előzővel: távoztunkban óvatlanul majdnem a közepébe toccsanunk…