Csavargóként Debrecenben: Ütemtelen léptek a piacon

Észak-Alföld

2011. február 15. kedd, 06:27

Írta: http://www.haon.hu

23 Hozzászólások

Debrecen - Egy bicska, egy doboz cigi, valamennyi gyufa és egy személyi: ennyivel indultunk el, hogy egy régóta hajléktalan ismerősünkkel töltsünk közel 24 órát Debrecenben.

Az étel, mint hallottuk, a Caritas debreceni melegedőjében a legjobb

Megyünk a piacra eladni az ökumenikusoktól előzőleg kapott segélycsomagot. T. erőlködve húzza át a szatyrot egyik válláról a másikra. Ötszáz forintot szeretne a cuccért, mint megjegyzem, jó vásárt csinálnak majd vele. Az a négy kiló liszt és a száraztészta kétezer, kétezer-ötszáz forintba is belekerülne egy hipermarketben. A Pásti utcai zsinagógánál járunk, T. keserű, de beszédes. Mindig a magányhoz tér vissza, számára az a legelviselhetetlenebb, mondja. Négy ember van mindössze, akikhez jobban kötődik. Egy református lelkész, egy szociális munkás, a nővére, C., és talán csak udvariassából, de engem is megemlít, aki megígértem neki, hogy szűk napra társául szegődöm a kitaszítottságba. S bár a szállón vannak jó fejek, esetükben mégsem lehet tudni, mit hoz a holnap. A magány, az unalom és a kilátástalanság, ezek hárman őrjítik meg az ember. Lesz szó ezekről később, de közben megérkezünk a vásárcsarnokhoz.

Elpasszolnánk, de kinek?

T. a legkevésbé sem gyakorlott a segélycsomagok elsütésében. Fel-alá téblábolunk, a kofákat figyeljük. Ha valamelyiküknél meglátnánk egy ugyanolyan pakkot, mint a miénk, abból tudnánk, hogy ő az emberünk. A lisztet és a tésztát azért passzolják el T.-ék, mert nincs hol megfőzniük. Egy-két árus szívesen átveszi az efféle adományokat, úgyhogy megy a biznisz. A száraztészta négytojásos Gyermelyi, hibátlan. Ma mégse akar összejönni a bolt. Nincsenek itt, akik rábuknának. Ami persze, tekintve a hétfőt, s azt, hogy mindjárt 11 óra, nem csoda. A piacon ez idő tájt már tényleg csak lézengenek. Odaköszönünk L.-nek, egy sorstársnak, de ő se tud segíteni, pedig sokat lóg a vásárcsarnokban. A Fórum felőli kijáratnál üldögélnek páran, T. tőlük is tanácsot kér. De hiába kérdezünk végig szinte mindenkit az általuk mutatott soron, az eredmény negatív. Vagy húsz perce rójuk a terepet, nem tudom nem észrevenni, hogy a biztonságiak egy ideje tisztes távolságból, de követnek. T. feladja. Még a Simonffy utcai melegedőben kellett volna szólni egy cimborának, ő egyből tudta volna, hogy mi a dörgés, korholja magát. Mint távozóban megjegyzi, amúgy se szeret ebbe az illatorgiába, a feszes kanadai paprikák, a vigyorgó narancsok és a bőrös malachúsok közé járni, mert pénz nélkül olyan keserves.

Felvesszük az adagot

Kérdezem T.-t, hogy mi legyen. Valakitől azt hallotta, hogy a Nagyállomáson érdemes próbálkozni, akkor menjünk oda, javasolom. A fejét rázza, inkább a Péterfiára indulunk a reformátusok melegedőjébe. Dél körül általában amúgy is odamegy.
A Wesselényi utcai szállót legkésőbb reggel hétig el kell hagyni, így onnan – meséli – irány a közeli Caritas a Szent Anna utcán. Az ottani nappali melegedőben megkajál, az étel a legjobb egész Debrecenben, étteremből hozatják (a Barabásból, amúgy). Utána, 10 körül átmegy a Simonffy utcára, az ökumenikusok melegedőjébe. Ott ebéd neki személy szerint éppen nem jár, de azért mindig csurran-cseppen valami. Egy ismerős megosztja vele, mondjuk a levest vagy – néha – csomagot adnak, mint most ez az általunk ide-oda cincált batyu. A Simonffyról valamennyi üldögélés után irány a Péterfia. Na, oda tartunk most.
Míg elszívunk egy cigarettát, T. morog. Nagy reménye volt a reformátusokban, de szerinte a konyha az utóbbi időben valahogy nem olyan jó, mint korábban. Egy nap kivételével, amikor meleg ebédet adnak, csak konzerv jut, háromféle, bab, káposzta és még nem tudom micsoda váltakozik rettentő unalomban, de legalább üzembiztosan. Ettől függetlenül rengeteg ember jár oda, T. nem győz köszöngetni a szembejövőknek, akik már felvették a napi adagot. Könnyű megismerni őket, de nem a ruházat vagy a ziláltság miatt. Inkább a mozgásukon látszik. Aki céllal jár, eltéveszthetetlenül diktál valamiféle tempót. Az ő lépéseik viszont éppen olyan ütemtelenek és kacsázóak, mint az életük. (Kedden folytatjuk.)

Ratalics László



Mi van? Mi ez? Mit csináltunk?

Egy bicska, egy doboz cigi, valamennyi gyufa és egy személyi: ennyivel indultunk el, hogy egy régóta hajléktalan ismerősünkkel töltsünk közel 24 órát Debrecenben. Kopottas gúnyát öltöttünk, szemünkbe húztuk a sapkát, végig róttuk vele azokat a köröket, amelyeket nap, mint nap megtesz, s – inkognitóban – benn aludtunk a Wesselényi utcai hajléktalanszállón. Pénz és mobiltelefon végre nem volt nálunk, de sűrűn imádkoztunk, hogy ne fussunk össze ismerőssel. Cikksorozatunkban elmeséljük, hogy mit láttunk, hallottunk, tapasztaltunk.