Nincstelenből vállalkozó – a debreceni hajléktalan megdöbbentő története

Észak-Alföld

2011. július 04. hétfő, 19:16

Írta: http://www.haon.hu

0 Hozzászólások

 Máig jól emlékszem az esetre, amikor scak néhány hete jöttem haza a katonaságból és beültünk a kocsmába a volt cimborákkal, miközben a későbbi feleségemmel a szemem láttára szakított az akkori párja, majd otthagyta egyedül az asztalnál – kezdi a jól öltözött férfi, nevezzük őt Bélának. Nekem sem kellett több, odamentem, megálltam előtte, és megkértem, hogy járjon velem. Három hétre rá már a menyasszonyom volt.

Ököllel verte a gyerekeket

A házasság eleje jól indult, féltékenykedett persze, de megvoltunk. Egyszer azonban mikor hazamentem a munkából, a feleségem beszámíthatatlan állapotban a gyerekek fejét verte ököllel, a hűtő pedig tele volt piával. Egyik napról a másikra történtek a dolgok, fel sem fogtam. Akkoriban az egészségügyben dolgoztam már tíz éve, gipszelőként. Majd átraktak műtőbe, sokan nem vállalták, én szerettem volna csinálni, főleg a jobb fizetésért, de a hosszú műszakok miatt az asszonyra kellett volna hagyni a gyerekeket, így inkább ott hagytam az állást.

Hét éve voltunk már akkoriban együtt, de megmondtam neki kerek – perec, hogy elegem van belőle, és elhagyom, ő viszonzásul elégette a ruháimat. Visszaköltöztem anyámhoz, de a nejem megint keresett, hogy nem bír a gyerekekkel. Nem volt mit tenni, édesanyám mondta, hogy ne menjek, de nem hagyhattam cserben a családom. Sokáig nem bírtuk együtt. Hamarosan végleg elváltak útjaink. Anyám addigra meghalt, a ház, amiben lakott, az élettársáé lett, én pedig fedél, munka és hozzátartozók nélkül maradtam.

„Mi is kijuthatunk a világba, csak akarni kell”

Hajléktalan szállóra kerültem. Ennek már 3 éve – süti le szemét. A fiam azóta kiment Németországba dolgozni, utoljára számítógépen láttam egy képet róla. Nem áll velem szóba, az anyja teljesen ellenem fordította, pedig nem egyszer szedtem ki a feleségem karjai közül, hogy ne bántsa – csuklik el hangja. A lányom is elmenekült otthonról, és férjhez ment az első jöttmenthez. Sokszor gondolkodom, hogy alakultak volna a dolgok, ha mégis ott maradhatok velük, vagy magamhoz vehetem őket.

A katonaságnál megismertem egy férfit, jó barátok lettünk, de elsodort minket az élet. Legközelebb itt Debrecenben találkoztunk a hajléktalan szállón, ő is ide került, de nem adta fel, ma pedig már ott tart, hogy saját vállalkozásba kezdett. Megnyert egy pályázatot, és az építőiparba vág bele, hajléktalanokat fog alkalmazni, köztük engem is. A főnökasszony (a nappali melegedő vezetője – a szerk.) segít szállást találni, csak így tudok kitörni!

Le vagyunk írva

A hajléktalanok mindenki előtt le vannak írva, még a városvezetés előtt is. Sok közülünk szégyelli magát, hogy a padokon ül, mert mindenki tudja, hogy nincstelen. Persze annak nincs szégyenérzete, aki mellett ott van a kannás bor, azt már nem érdekli semmi, beletörődött a sorsába. Vagy aki a szállón bent van, és dicsekszik, hogy mennyi ideje ül ott. Engem nem érdekel, hogy ki mióta van itt, inkább az, hogy ki mikor akar kikerülni. Én nem akarok segélyből élni! Nekem nem kell a közmunka – sorolja hihetetlen lelkesedéssel Béla, én pedig nem győzök csodálkozni.

Merjünk tanácsot kérni

Azt tanácsolom azoknak, akik majd ezeket a sorokat olvasni fogják, hogy ragaszkodjanak a saját lakásukhoz, és a tulajdonukhoz, inkább kérjenek kölcsön, ha tudnak, és osszák meg gondjukat másokkal is. Visszagondolva ha megfogadtam volna sok ember tanácsát én is, akik okosítottak, nem mentem volna a magam feje után, hiszen most, ha tehetném visszaforgatnám az idő kerekét. Tisztában vagyok vele, hogy hol rontottam el – summázza végül. Hiszek Istenben, és tudom, hogy mindenki vétkezik, de akkor merjék is az imájukban felvállalni azt. Ha mindenki kapna egy szöget a kezébe a bűneiért, akkor már úgy néznénk ki, mint a sündisznó. Én is az elkövetett hibáim miatt vagyok itt. Ha pénzem volt, kölcsönadtam mindenkinek, bíztam is mindenkiben, utána persze tőlem senki se kérdezte meg, hogy van-e mit ennem. Amikor kértem volna vissza a pénzt, akkor meg csak legyintettek.

Abban sem bízom, akit 20 éve ismerek

Ha tehetné, ön is vinne magával hajléktalanokat dolgozni? – szegeztem neki. Innen a szállóról? Nem, talán egyet, de még abban sem bízom, akit már 20 éve ismerek, mert még azt sem mondta egyszer sem, hogy köszönöm, pedig adtam már neki kölcsön pénzt is – vágta rá.

Szokott kéregetni? – kérdezem. Kölcsönbe. Azoktól, akikkel a melegedőben vagyok, de idegenektől soha nem kérek, nem visz rá a lélek. A minap egy hölgy sétált az utcán. Odament hozzá egy hajléktalan férfi. A kis hölgy pedig előkapott egy 50 – est és gyorsan a kezébe nyomta, majd odajött, és halkan súgta nekem, hogy hadd várakozzon már ott mellettem, mert fél a hajléktalanoktól. Megmutattam neki az igazolványomat, és nem akarta elhinni, hogy úgymond én is csöves vagyok. Ez nagyon jól esett – mosolyodott el.

Becsuktam noteszemet, és indulni készültem, amikor ismét eszébe jutott valami: tudja, egész idáig az járt a fejemben, hogy ki kell innen kerülnöm, mert független akarok lenni, de most nagyon sok fájó emlék kavarodott fel bennem, és úgy gondolom, hogy ki kell innen kerülnöm, mert független akarok lenni, és mert látnom kell a gyermekeimet – ezzel a gondolattal váltunk el.

Úgy érzem, a történet magáért beszél. Elvégre, ha csak minden sokadik emberben lenne fele ennyi ambíció, mint ebben a hajléktalan férfiban, talán sokkal előrébb járnánk mindannyian, s velünk együtt ez az ország is.