Az ártéri híd alatt tervezi álmai otthonát a hajléktalan pár

Észak-Alföld

2010. február 05. péntek, 07:02

Írta: http://www.szoljon.hu

0 Hozzászólások

Fagyosan szikrázik a felkelő nap a szolnoki „százlábú” híd alatt, a befagyott ártér jegén. Még akár szép is lehetne a látvány, ha nem hajléktalanként, a híd alatti fekhelyéről látna rá az ember. Anna és Laci azonban nemigen gyönyörködik a látványban. Más gondjuk is akad a mínusz tizenöt fokos hidegben.

— Jó reggelt! Hogy telt az éjszaka?

— Jól! Semmi különös!

— Nem volt nagyon hideg?

— Csípett egy kicsit, de bírtuk. Most új takarókat kaptunk egy szeretetszolgálattól, és ez alatt nem fáztunk. Meg aztán összebújunk éjszakánként, melegítjük egymást...

A párbeszéd az ártéren, a „százlábú” alatt folyt, egy csípős reggelen, Anna és Laci fekhelyéhez közel. Laci fejénél, a „párnán”, zsebrádió szólt, s a hírek után időjárásjelentést mondtak éppen. További erős hideget.
A pár a közeli ártéri kiserdőből szorult ki nemrég, a Tisza áradása miatt. Azóta itt élik a napjaikat, immár közösen. Laci '89 óta, Anna néhány éve van az utcán. Az asszony azt mondja, Laci jó ember, akivel együtt tervezik a jövőjüket.

— Újesztendő óta vagyunk együtt. Reggelente, amikor felébredünk, de még nem indulunk el a városba, lustálkodunk egy kicsit, és olyankor tervezgetni szoktunk — mesélte Anna a hideg reggelen. — Mert ki akarunk kerülni a hajléktalanságból, és együtt meg is tudjuk csinálni. Már kinéztünk magunkak egy lakást. Tizenötezret kérnek érte havonta, azt ki is tudnánk fizetni... Az asszony hangja halk volt, de határozott, elszánt. Erőt sugárzó. És sorolta a lépcsőfokokat is: ő majd „eláll” újra dolgozni, közfoglalkoztatásban, parkgondozónak. Papírja is van hozzá, így kaphat vagy ötvenezret is havonta. Addigra meggyógyul majd Laci balesetes lába — megtaposta szegényt a ló, de már jól gyógyul —, és ha már ő is keres, akkor majd ki tudnak bérelni egy bútorozott kislakást. Ott már a magukéban élhetnek, fedél lesz a fejük felett, és nem kell többé fázniuk. Nem lesz ugyan bent víz, se vécé, de azért rendesen tudnak majd tisztálkodni, és egészen más lehet az életük.

Laci szaporán bólogatott Annát hallgatva, s csak néha szólt közbe.
— Persze, hogy könnyebb együtt — erősítette meg. — Sokkal könnyebb elviselni a bajt, nehézségeket, mint egymagunkban...
Anna még csak tervezgeti a Lacival közös életét, az eljövendő kis albérletet, Farkas Ferenc és párja azonban már évek óta benne él a sajátjában. A Zagyva-parti házacskát jó melegre fűti át az öreg vaskályha, és belül meglátszik rajta Éva gondos keze nyoma. Havi huszonegyezer lakbért fizetnek havonta.

— Én kettőezerötben kerültem utcára — mondta a két főiskolai diplomával rendelkező, fiatalabb korában Németországban is dolgozott, egykori építőipari középvezető, 63 éves házigazda. — Egy reklámszatyorral kezdtem én is, ahogy annyian mások. Gyorsan megismertem ezt a világot, és hamar eldöntöttem azt is: ki akarok lépni ebből a periférikus létből. Mert ez már tényleg a társadalom perifériája! Először Szajolban béreltem egy kislakást, ott ismertem meg Évát. Láttam, hogy tiszta, dolgos, gondoskodó asszony, így aztán ide már együtt költöztünk, kettőezerhatban. Tudják, úgy van az, hogy az egyedüllét, a magány szörnyű állapot. Lehúz a mélybe, megmérgezi a lelket, magába fordul és végleg leépül tőle az ember. A hajléktalan is! Én azt mondom, hogy már az is jót tesz, ha időnként van kivel veszekedni, hát még, ha nyugodt életet sikerül együtt teremteni.

— Van tehát kiút?

— Van! De nem könnyű végigjárni! Határozott, erős akaratú, kitartó, sőt makacs embernek kell lenni hozzá, amilyen én is vagyok. Ismerni kell hozzá azokat a segítő lehetőségeket, amik nélkül nehéz továbblépni. Aki csak a két konzervért megy be a humánszolgáltatóhoz, annak biztosan nem fog sikerülni, aki viszont él a felkínált lehetőségekkel, az változtathat a sorsán.


Párban a hajléktalanok között

— Nagyjából tíz-tizenkét párról tudunk a szolnoki hajléktalanok között — számolta végig az együtt élőket Varga Dudás Ágnes, a Humán Szolgáltató Központ utcai szociális munkása. — A többségük már hosszú ideje, tizenöt-húsz éve van együtt jóban-rosszban. Azok a kapcsolatok már kiállták az idő próbáját. Vannak persze, akik időnként cirkuszolnak egymással, különösen, ha isznak, de azért alapvetően mind támaszai a másiknak. Egyértelműen úgy tapasztalom, hogy az ilyen kötődések segítik elviselni a hajléktalan helyzetet. A párok alapvetően jó hatással vannak egymásra.