Megjárta a pokol mélyét, de megtalálta a kiutat

Közép-Dunántúl

2010. december 24. péntek, 10:43

Írta: http://naplo-online.hu

0 Hozzászólások

A 42 éves László a veszprémi hajléktalanszálló arca. Ő is megjárta a pokol legmélyét, amikor még kőkeményen ivott, de már évek óta nem nyúl a pohárhoz. Elhelyezkedne, de hát a mai világban ez meglehetősen nehéz. Ezt a karácsonyt sem tölti a fiával.

Nem hiszem, hogy újdonságot mondok azzal, hogy ezen a szállón szinte mindenki állami gondozottként nőtt fel. Én is. Heten voltunk testvérek, de mivel a szüleink alkoholisták voltak, elvettek tőlük minket. Óvodás koromban kerültem intézetbe. Ajkai idős nevelőszülőkhöz kerültem a hozzám hasonló sorsúakkal, ahol bizony sokszor megvertek bennünket. Azt akarták, hogy jól tanuljunk. Általános iskola után a nevelőapám Várpalotára küldött, hogy legyek olajfúró, mert azzal külföldön is jól kereshetek.

Hiába mondtam neki, hogy vízvezeték-szerelő akarok lenni, nem hallgatott rám. Nem is lett belőlem olajfúró, mert leléptem a suliból. Visszajöttem Ajkára, s beálltam üvegfúvónak. Ez a meló nagyon tetszett, különösen, amikor dísztárgyakat csináltunk. Jó volt a csapat a munkásszállón is. Nem mentem vissza a nevelőszüleimhez, saját lábamon akartam megállni. Irtó jól kerestem, márkás sportcuccokban jártam, vettem tévét, videót, s eljártam szórakozni. Elég sok barátnőm volt, az egyiktől fiam született.

- Várjon, itt van nálam az igazolványok között a fényképe. Ugye, milyen helyes srác? Dehogy három év körüli, ez egy régi felvétel, elmúlt már kilenc a kölyök. Az újabb fotóit az utazótáskámban őrzöm, amiben a tavaszi holmijaim vannak. Bár már csak március lenne, hogy lenne valami munka!
- Végül is tizenhat év után küldtek el bennünket Ajkáról, mert nem volt megrendelés, a cég a csőd szélén állt. A nyugdíjba készülő kollégám ott zokogott. Mehettünk, amerre láttunk. Akkor kezdtem el csövezni az erdőben, télen meg a haverom faházában aludtam három paplannal a fejem fölött. Pár hónap után átjöttem Veszprémbe, mert azt mondták, itt biztos, hogy találok valamilyen munkát. Így is lett, felvettek a kukásautóra. Később egy vállalkozó alkalmazott, ő lomtalanítással foglalkozott. Szépen kerestem nála.

- Ma sem tudnám megmondani, miért kezdtem el inni. Amit kerestem napközben, azt este elittam a kocsmákban. Borbarátokból mindig volt elég. Elmentünk koldulni, aztán ittunk tovább. Odáig jutottam, hogy reggelente már remegett a kezem. Az alkohol rabja lettem, hogy szépen fejezzem ki magam. Magunk között az ilyen alakot, mint én voltam, alkesz majomnak nevezzük. A téli éjszakákon csak a konténerházba engedtek be, ahol volt, amikor annyian voltunk, hogy csak az élünkön tudtunk aludni. Volt, aki hányt, más maga alá csinált... Szörnyű időszak volt.

Hetvennyolc kilóról lefogytam negyvennégyre. El tudja képzelni, hogy néztem ki?! Borzalmasan. Ez lennél te?! - förmedt rám a vállalkozó ismerősöm, akinél korábban dolgoztam. Szedd össze magad, élj úgy, mint azelőtt! - mondta. Hallgattam rá, s 2007. augusztus 8-a óta egy kortyot sem iszom. Azóta is minden munkát elvállalok. Közcélúként dolgoztam a városi kertészetben hosszabb-rövidebb ideig, közben eljártam költöztetni, ami igen jól fizetett, de ritkán hívtak. Az utóbbi időben sorra jártam a temetkezési vállalkozókat, de hiába, nekik olyan ember kell, akinek van jogsija. Az üveggyárba is visszamentem  itt töltöttem életem legszebb éveit , felírtak a várakozók listájára.
 

Nem adom fel, magamnak is be kell bizonyítanom, hogy ki tudok innen kerülni. Az igazi öröm az lenne számomra, ha a fiamékkal lehetnék ünnepekkor (Fotó: Penovác Károly)

- Ez év februárjában kitettek az átmeneti szállóról, mondván, terrorizálom a többieket, összeférhetetlen vagyok. Pedig én csak azért veszekedtem velük, hogy mossák ki a büdös zoknijukat, meg tisztálkodjanak rendesen. Ekkor elmentem az egyik nővéremhez itt, Veszprémben, akinek két huszonéves sráca van. Én az egyikkel laktam, az ágyam egy szivacs volt a földön. Na, ez még nem lett volna különösebb gond, de az már igen, hogy minden házimunkát velem végeztettek el, holott én is eljártam dogozni. Mosogattam, takarítottam, sőt elvárták, hogy beágyazzak utánuk. Amikor ezért dörmögtem, azt vágták a fejemhez, hogy visszamehetek, ahonnan jöttem.

Összecsomagoltam, visszacuccoltam a szállóra. Most itt vagyok a nappali centrumban, ahol tévé, számítógép, mosógép, zuhanyzó, szóval minden van, köszönhető a máltaiaknak. Este meg felsétálok az éjjeli menedékhelyre, ahol a szobában jelenleg tizenhárman vagyunk. Ezek a fiúk rendesen fürdenek, közülük többen eljárnak dolgozni. Bárcsak engem is felvennének valahová!

- Amikor még jól ment, vettem hetvenezerért egy súlyzófelszerelést fekpaddal együtt. Mivel itt bent nincs terem a kondizásra, tavasszal majd folytatom az udvaron. Nem adom fel, magamnak is be kell bizonyítanom, hogy ki tudok innen kerülni. Ha lesz elég keresetem, albérletbe megyek. Csak így van esélyem, hogy a kisfiam anyja visszajöjjön hozzám. A srác nagyon hiányzik. Míg ment a szekér, havi 10-15 ezret küldtem haza, de azóta semmit. A nagyobb ünnepekkor meglátogatom őket, de mivel van élettársa, éjszakára már nem maradhatok náluk. Az igazi öröm az lenne, ha velük lehetnék.