Három fagyhalál az utcán - szolgálat a szabad ég alatt élőkért

Közép-Dunántúl

2010. december 28. kedd, 10:23

Írta: http://fmh.hu/

0 Hozzászólások

Bár a két dunaújvárosi éjjeli menedékhelyen vannak még szabad helyek, sok hajléktalan ember a fagyhalált kockáztatva a téli hónapokban is a szabad ég alatt éjszakázik. Őket, vagyis a krízishelyzetben lévő fedél nélkül élőket naponta segítik a szociális munkások, ám ők sem lehetnek ott mindig mindenhol. Didergető téli riport azokról, akiknek nincs otthonuk.
 

Alig több mint egy hét leforgása alatt hárman fagytak meg Dunaújváros utcáin. Két férfi kihűlt holttestére múlt héten a Vasmű úton találtak rá, december 24-én pedig újabb áldozatot követelt a hideg.

Amióta Dunaújvárosban utcai szociális szolgálat működik, nem volt példa hasonló tragédiára. A szolgálat munkatársai csak az elmúlt évben több mint ötven embert győztek meg arról, hogy az utca helyett válasszák inkább a hajléktalan-ellátást, és legalább a téli hónapokra költözzenek be az alapítvány átmeneti otthonába, vagy vegyék igénybe az éjjeli menedékhelyet. A most vasárnap elhunyt férfit is személyesen ismerték. Épp karácsony előtt beszélték meg vele, hogy az ünnepek után ő is beköltözik a szállóra, ám erre már nem kerülhetett sor.

 A szakemberek minden nap felkeresik a krízishelyzetben élő hajléktalanokat. Kényszeríteni azonban senkit nem kényszeríthetnek. Sokan - a kihűlés veszélyét is vállalva - továbbra is a szabad ég alatt éjszakáznak.

- Éppen karácsony előtt két nappal beszélgettünk Józseffel arról, hogy beköltözik a menedékhelyre. Sajnos ez már nem történhetett meg. Pedig azon az éjjelen nem volt fagy. A barátnőjével ketten feküdtek a nejlonsátorban a vasútállomáson. Hajnalban kimászott valamiért a melegről. Reggel a társa találta meg a hóban fekve, már nem lehetett rajta segíteni - idézi fel a történteket Oláh János.

A Magyar Mentőszolgálat Alapítvány általános igazgatójával úton vagyunk, a munka ugyanis a tragédiák ellenére sem állhat le. Éppen a vasmű tűzálló kapuja feletti erdőben járunk, ahol Tibor szálláshelyét keressük fel a téli akácosban. A férfi három éve él itt, és sok más társához hasonlóan ő sem akar beköltözni egyik tézménybe sem. A kis menedékbe csak fekve lehet bekúszni, bentről a Kossuth rádió szól. Tibornak ugyanis a rádió az egyetlen társasága, ezt hallgatja, és azt mondja, ő nem fázik.

- Fűtés? Az nincs, nyakig felhúzom a hálózsákot, több pulóverben és kabátban alszom, olyan így, mintha húsz fok lenne a hálózsákban - mondja nevetve a férfi, de azért mi aggódunk kicsit:

- Tavaly nyáron szétrombolták a szállásomat, még a lábosaimat is elvitték, a kutyám itatóedényét is, mert az is fémből volt. Azóta kicsit beljebb jöttem az erdőbe. Nyárom kifejezetten kellemes ez a hely, és a telet is jól bírom - mondja Tibor.

A Mentőszolgálat Alapítvány munkatársai gyümölcsöt, konzerveket és kenyeret hoztak neki, de lassan búcsúzkodunk. Sok, hasonló körülmények között élő hajléktalant kell még felkeresni.

Pontosan tudjuk, hogy az utcai szociális szolgálatban dolgozók számára a hajléktalanok felkeresése és segítése nemcsak munka, hanem a szó legnemesebb értelmében vett hivatás. Meg kell tehát kérdeznünk, hogy az alig egy hét alatt történt három fagyhalál mennyire viselte meg a stábot. Hosszú évek óta ugyanis nem történt kihűléses haláleset Dunaújvárosban:

- Minden éjjel ellenőrizzük a frekventált helyeket, parkokat, jószerivel minden bokor alá benézünk. Név szerint ismerjük az utcán élő embereket, ha valakit nem találunk a helyén, azonnal elindul az adatgyűjtés, hogy ki mikor látta utoljára az illetőt. A krízisautó is naponta jár, és ha elfogy a benzinpénz, gyalog vágunk neki a túrának. Egy év alatt nyolcvan, utcán élő embert sikerült meggyőznünk, hogy költözzön be az átmeneti szállásunkra. Az ötvenférőhelyes éjjeli menedékhelyünk pedig teljes kapacitással működik. A helyhiány miatt kialakítottunk egy tizenöt férőhelyes új helyiséget, azokat pedig, akiket nem lehet közösségbe engedni - mert ittasan agresszíven viselkednek -, a lábadozóban helyezzük el. Az elmúlt napokban az önkormányzat által fenntartott menedékhelyre is küldtünk embereket, senki nem marad tehát az utcán, ha nem akar, és engedi, hogy segítsünk - hangsúlyozza Oláh János.

- Nagyon rossz olyan embereket elveszíteni, akiket évek óta ismerünk, és jóformán csak velünk állnak kapcsolatban. El kell azonban fogadni, hogy nem lehetünk mindenhol ott egyszerre, és a legjobb szándék ellenére sem tudunk mindenkin segíteni. Nem kényszeríthetünk rá például valakit, hogy hagyja ott az utcát, és legalább télre költözzön be a menedékhelyre. Ezzel együtt az ilyen tragikus események után az ember önvizsgálatot tart, és ha azt látja, hogy minden tőle telhetőt megtett, akkor talán könnyebb szívvel folytatja a munkát. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, sajnos mégis bekövetkezett a tragédia - mondja az általános igazgató.

Az utcai szociális munkásoknak nincs könnyű dolguk, hiszen vannak olyan hajléktalanok, akik naponta változtatják a szálláshelyüket. Mi azonban a Volán-telepi garázssor és a vasúti pálya között Bélához indulunk, aki egyedül húzza meg magát egy fa kalyibában. Nem jó jel, hogy a hóban nem látunk friss nyomokat, és a kiabálásra sem jön senki elő. Oláh János körbejárja a szomszédos terciákat is, hátha valahol rábukkan a férfira, ám nem jár eredménnyel. Kezdünk komolyan aggódni...

- Nincs semmi baj, reggel láttam Bélát. Elment valahova, de ép és egészséges - mondja az egyik közeli garázstulajdonos, aki több társával együtt rendszeresen ételt és italt visz Bélának, hiszen az itteniek már jól ismerik, törődnek vele és figyelnek rá.

Az ételcsomagot a helyszínen hagyják az alapítvány munkatársai, amikor Béla hazaérkezik a kis kunyhóba, biztosan örül majd.

Dunaújvárosban jelenleg mintegy háromszáz hajléktalan él, közülük több mint ötven ember tölti az utcán a fagyos hónapokat. Az elmúlt öt évben az alapítvány által kapott állami normatíva folyamatosan csökkent, miközben a költségek nőttek. A lehetőségek végesek.

- Úgy néz ki, jövőre nem csökken a támogatás. Már ez is eredmény. Csináljuk tovább a dolgunkat, és bízunk benne, hogy sok emberen segíthetünk még - mondja Oláh János, majd a krízisautó elindul újabb célpontja felé.

A vasútállomás restijében Zoltán, aki külseje alapján bármelyik kocsmában otthon lehetne, ám kötekedő modora nyomán hamar kiderül róla, hogy hajléktalan, azt kérdezi: mi közünk hozzá, hogy ki hol él. Semmi, mondjuk, hogy elkerüljük a verekedést.

Semmi, gondoljuk eljövet, mert a szó szabatos értelmében ez így is van.

Semmi? Valóban semmi? És elkezd rágni bennünk egy kis féreg. Egy gondolatcsíra.

Mi közünk van nekünk azokhoz, akik azt gondolják, hogy senkihez nincsen semmi közük? Meg kell kérdeznünk, hogy az egy hét alatti három fagyhalál mennyire viselte meg a stábot? Az ember önvizsgálatot tart...