Elit részleg a hajléktalanszállón

Közép-Dunántúl

2012. január 05. csütörtök, 09:44

Írta: http://nol.hu

0 Hozzászólások

– Olyan, mintha lenne egy saját lakásunk. De tényleg. Nemcsak a szobánkhoz van saját kulcsunk, hanem a szálló kapujához is. Nem kell napközben odakinn fagyoskodnunk, akkor jövünk-megyünk, amikor akarunk, a szociális gondozók sem ellenőriznek minket. Másfél éve álmodni sem mertem volna ilyesmiről.

Mara 62 éves nyugdíjas takarítónő. Hosszú éveket húzott le hajléktalanként Dunaújvárosban. Az átmeneti szállón ismerkedett meg Károllyal, akivel 2004-ben össze is házasodtak. Vagy 2005-ben, erre kapásból nem tudtak visszaemlékezni. Ez nem akkora csoda, lévén közös életüket évekig éjjeli menedékhelyeken, átmeneti szállókon töltötték. Egészen 2010 őszéig, amikor az elsők között költözhettek be a dunaújvárosi Szobabérlők Házába.

– Lassan el is felejtjük, hogy valójában hajléktalanok vagyunk – mondja Károly, akinek 17 évvel ezelőtt egy vonat levágta a jobb lábát, azóta műlábbal él. A balesete előtt pincérként dolgozott, utána esélye sem volt rá, hogy munkát kapjon. A családjával nem jött ki, rövid idő alatt az utcán találta magát. Mara nyugdíjából és Károly rokkantnyugdíjából havonta 100-110 ezer forintjuk jön össze. Egy időben megpróbáltak fenntartani egy albérletet, de belebuktak. A Szobabérlők Házában havi 40 ezer forint bérleti díjat kell fizetniük, amiben már benne van a rezsi is. Ezt még ki tudják szorítani.

– Kettős célunk volt a Szobabérlők Házának kialakításával – mondja Oláh János, a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány általános igazgatója.– Részben védőhálót feszítünk ki azok számára, akiknek ugyan van még munkájuk, jövedelmük, ám valamilyen oknál fogva elveszítették a lakásukat vagy az albérletüket, illetve azokra gondoltunk, akik képesek lehetnek kikapaszkodni a hajléktalanlétből: számukra ugródeszkát jelenthet az olcsó szobabérlet.

Dunaújvárosban nagyjából 600 otthontalan él, számuk évről évre emelkedik. Az önkormányzaton kívül a 2004-ben létrehozott Magyar Mentőszolgálat Alapítvány foglalkozik a fedél nélküliek ellátásával. Az alapítvány nyolc különféle szolgáltatást nyújt – egyebek mellett utcai szolgálatot, népkonyhát, éjjeli menedékhelyet és átmeneti szállót működtet –, ezek közül a tavalyelőtt ősszel megnyitott Szobabérlők Háza igazi kuriózumnak számít.

– Valójában az ide bekerülők már nem is szociális ellátásban részesülnek, hanem bérlők lesznek, akikkel az alapítvány bérleti szerződést köt –mondja Sárosi Ákosné, az intézmény vezetője. – A jelentkezők közül csak azok költözhetnek be, akik rendelkeznek annyi jövedelemmel, hogy hosszú távon képesek fizetni a bérleti díjat. A lakóink 80 százalékának van állandó vagy alkalmi munkája. Összesen 14 szobánk és 42 férőhelyünk van, és csak azért nincs telt ház, mert a bérlők között házaspárok és élettársak is akadnak, akik kettesben lakhatnak egy háromágyas helyiségben. Igaz, tőlük fejenként havi 20 ezer forintot kérünk, míg az egyedülállóknak csupán 18 ezret kell fizetniük.

Az otthontalanok számára jelképes lehet, hogy a többszintes szállón felfelé haladva a hajléktalanlétből való kikapaszkodás stációit járhatják végig: alul kapott helyet a nappali melegedő és a népkonyha, fölötte az éjjeli menedékhely, egy emelettel feljebb az átmeneti szálló, a legfelső szinten pedig a Szobabérlők Háza, ahová egy külön lépcsőházban lehet feljutni, így az itt élők fizikailag is elkülönülnek a többiektől. Sárosi Ákosné szerint óriási az igény a bérszobák bővítésére. Erre már nem kell sokat várni, januárban megkezdik az épület legfelső, eddig üresen álló emeletének felújítását, ahol újabb 14 szobát alakítanak ki, azaz megduplázhatják a férőhelyek számát.

István három hónapja költözött be a házba. Etelkával, az élettársával hosszú ideig az egyik munkatársa lakásában éltek albérlőként, ám váratlanul eladták a fejük fölül a bérleményt. Pont akkor, amikor Etelkát is elbocsátották az óvodából, ahol takarítónőként dolgozott. Havi 90-100 ezer forintból viszont már nem futotta egy új albérletre. Arra viszont elég volt a pénzük, hogy felvegyék őket a Szobabérlők Házába.

–Meg kellett szokni, hogy a folyosó végén van a közös a konyha meg a fürdő, vagy azt, hogy be kell tartani a fürdési és a mosási rendet – mondja István. – De ha nem jöhettünk volna ide, akkor most az átmeneti szállón kellene élnünk, ahol sokkal szigorúbbak a szabályok.

István és az élettársa átmeneti megoldásnak tartják a jelenlegi helyzetüket. Azt mondják, ha Etelkának újra lesz munkája, megpróbálkoznak egy városi albérlettel.