Közép-Dunántúl

Ez a fejadag. A hajléktalanok járata, azoké, akik az utcákon, a padokon, a környező erdőkben, a körgyűrű melletti kalyibákban vagy ahol éppen éri őket a sötét, húzzák meg magukat. A nulladik szint, ahol még a kutyát is Zérónak hívják.

Teajárat. Hivatalosan a veszprémi hajléktalan ellátás utcai szociális szolgálata. Hetente kétszer, hétfőn és szerdán két-két szociális gondozó, pontban délután negyed ötkor, egy furgonnal végigjárja a város meghatározott helyeit, inni és ennivalót visznek az utcán élőknek. (Az állami normatív támogatás révén mindössze havi negyvenezer forint van az élelmiszerekre!)

A többség hozza saját műanyag flakonját, abba mérik neki a furgon hátuljából a teát (Fotók: Gáspár Gábor)

Száznegyven hajléktalan él most az utcán, mindegyikükkel személyes a kapcsolatuk. Tudják becenevüket, ismerik a történeteiket, tudják, kinél mire kell figyelni. Ezúttal kivételes a helyzet, mind a négyen jönnek (Martinkovics Adél szolgálatvezető, Dobszay Szilárd, Dekmár Szabolcs és Majbó Gábor), mert egy országos program kapcsán állapot felmérő, anonim kérdőívet töltetnek ki a hajléktalanokkal.

„Aki már velünk sem tartja a kapcsolatot, az csak úgy van a semmiben. Mi vagyunk a nulladik szint. Aki a teáért sem jön el, olyan alacsony az igényszintje, hogy ez sem érdekli, azon nehéz segíteni”- mondja még az induláskor Szabolcs.

 

Mindenütt ugyanaz. Behúzott nyakú, egyhelyben toporgó, nehezen megítélhető korú, szatyros emberek. Van néhány nő is, ők érezhetően visszahúzódóbbak.

Jobbára szó nélkül elteszik szatyraikba vagy kabátjuk alá a kapott ételt és némán tovább állnak, a többség hozza saját műanyag flakonját, abba mérik neki a furgon hátuljából a teát. Vannak, akik leállnak beszélgetni a szociális gondozókkal, ahogy ők mondják a teásokkal. Hol viccelődés, hol a legbizalmasabb közlések.

„Gyere, élj itt az utcán. Fagyjon le a lábad, kezed párszor, aztán megérted mi van, miért iszunk.” Így Kálmán, hét éve van az utcán. Arcomhoz egészen közel hajolva indulatosan magyaráz. Nem tetszik neki, hogy fényképezünk, nem tetszik neki a jelenlétünk. Piás vagy, hagyd már - mondják neki röhögve a többiek. Első állomás.

Benzinkút a város keleti szélén. Várakoznak vagy tizenöten. Van köztük egy nő, teljes sminkben, rendezett ruházattal, pedig hónapok óta az erdőben lakik.

Egy szeméig behúzott sapkás, mokány férfi int, őt fotózhatjuk, nincs ebben semmi szégyen, önhibáján kívül került ide. Az esztergályos végzettségű 54 éves Pintér István tíz éve hajléktalan, nincs állandó helye, ott tölti az éjszakát, ahol az éppen éri. Történetébe nem kezd bele, legyint, akkor itt kellene állnunk egy napig.

„Iszom, hát! Amennyi belém fér, amennyit lehet. Egyet mondjon, miért ne tegyem. Aki ezt nem érti meg, az nem ért semmit. Érti?” A csoport lassan szétszéled, megyünk tovább. Szegletes tanya.

 

Zoltán pulóverben, korsóval a kezében jön, abba kéri a teát. A tulaj engedélyével többedmagával a szétdűlőben lévő tanyán lakik, jó, mert legalább tud tüzelni. „Egy baleset miatt tolószékbe kerültem, nem kaptam munkát, így lettem hajléktalan. Most nincs meló. Semmi pénzért nem mennék be a hajléktalanszállóra.” Még gőzölög a tea a korsójában, amikor tovább állunk.

Vasútállomás. A kosztól és a koromtól szinte teljesen fekete két férfi jön. Dülöngélnek. Egy közös szatyorba pakolják a kaját. Egyikük végig Zérót, a lábuknál tébláboló tacskófélét rendezi. „Neki még megmondhatom, hogy mi van.” A közeli „doktorházban” laknak, ahol se víz, se villany, se fűtés, viszont mindegyik szobában más-más társaság lakik.

A Tüzér utcába két perccel korábban érünk oda. Sehol senki. Várunk. Jönni fognak - mondja Dobszay Szilárd, aki tizennégy évvel ezelőtt kitalálta, létrehozta az utcai szolgálatot. És valóban, innen-onnan elkezdenek szállingózni. Ki az erdő felől, ki a szemközti kocsmából. Férfi-nő egymás mellett szorosan jön a kocsi felé. Kiderül harmincegy éve házasok, van két gyerekük és öt unokájuk. Tizennégy éve hajléktalanok, volt az erdőben egy bódéjuk, amit a csövesek felgyújtottak. Havi 28 ezer forintból élnek, most éppen albérletben, amiért 25 ezret fizetnek.

A bőrdzsekis, ősz hajú férfi néz a szemembe és higgadtan mondja, akkor számoljam ki, mennyiből élnek – közben az asszony néha megsimogatja a férfi fejét. „Úgy szívjuk a cigit, hogy három slukk az enyém, három a feleségemé. És akkor mi van? Mínusz 27 fok, ez volt a legdurvább, de kibírtuk.” Beszélnének még, de Adélék szólnak, indulni kell, mert elkésünk a következő állomásról.

 

A kocsiban az amúgy nem gyakran szóló Majbó Gábor megjegyzi: sokat gondolkodott ezen, de ha hajléktalanná válna, bizonyosan ő sem tudna megállni a lejtőn. Ennyi év után úgy gondolja, bárki lesüllyedhet erre a szintre, nincsenek nagyon kivételek – teszi hozzá.

A hajléktalanok szinte mindegyike magát különbnek tartja társainál és ennek hacsak lehet hangot is ad. A hébe-hóba munkához jutók, vagyis az alkalmisok lenézik a kukázókat, akik a szemetesből szerzik meg a napi betevőt, azok a kéregetőket, a kéregetők megvonják a vállukat és röhögnek a társaikon. Vannak a „mínusz öt fokosok”, ők fagypont alatt bemennek az ellátásba, vannak, akik csak drámai változás, végtag elfagyás, vagy amputáció után hajlandók erre és vannak a kiváltságosok, akik ilyen-olyan kalyibákban, esetleg fűthető faházakban laknak.

 

Többen megjárták Dobát, még többen masszív alkoholisták és vannak a senkihez sem csapódó magányosok. Mind más-más kaszt. Egyben azonban egyetértenek: nem mennek be a hajléktalanszállóra. Az érvek ugyanazok: bent a társak lopnak, ittasan nem fogadják őket, a közösségi élettel járó alapszabályokkal gondjaik vannak és muszáj fürdeni. (Az orvosok szerint egy év az utcán, öt-hat évet jelent a szervezetnek, tompul a fájdalomérzet és jelentősen megviseli az idegrendszert.)

 

A körgyűrűnél a szokott helyen senki, a Csatárhegyen megint sokan várakoznak, itt is több kutya. Már besötétedett, a golyóstoll nem fog a papíron, olyan hideg van, ám többen kigombolt kabátban, csupasz nyakkal, sőt egy nő lyukas papucsban van, az a kényszerképzete, hogy terhes, állítása szerint hol az ördögtől, hol éppen egyik hajléktalantársától.

„Kell virágmag? Adok estikét” - kiállt oda felénk Fáth Imre. A férfi faházban lakik a hegyen, van ennivalója is, mint mondja, azért jön a teajárathoz, mert volt egy kis rendőrségi ügye és most várja tőlük a levelet. „Négy éve felgyújtották a faházamat, a fürdőszoba le volt csempézve benne. Most havonta tízezer forint étkezési jegy a bevételem, de megvagyok.”

A végére marad a belváros. Az Erzsébet ligetben érkezésünkkor egyetlen férfi várakozik, de amíg megkapja az ételt érkeznek még vagy öten. A szakállas, szemüveges férfi három szatyrával félre áll és bicskájával már szeli is a kenyeret és hozzá a kolbászt. Tegnap este evett utoljára, még van egy kis zsírja tartalékban, az holnapra jó lesz, aztán a következő teajáratig koplalás, mert kukából nem eszik. Senkije nincs, a nővére három éve kitette a lakásból, azóta így él.

 

„Nem mondom meg a nevemet, rám ismer a nővérem. Szemét ügyvédek, nem segítettek, nem akarnak dolgozni, csak a pénz kell nekik. Csak magamra számíthatok. Vigyázok, hogy fel ne forduljak.” Késsel a kezében, hadonászva, ingerülten magyaráz. Mondja, innen kimegy a Gulya dombra ott éjszakázik egy esőbeállóban. A nagyobb hidegekben sem fázik, van paplanja és takarója, amit az utcai szolgálattól kapott.

A Balaton Pláza melletti elhagyott rész az utolsó állomás. Itt is sokan. Most jól járnak, a korábbi állomásokon a vártnál kevesebben voltak, maradt bőven tea, kenyér, kap mindenki belőle bőséggel. János alig áll a lábán, sajátos testtartásban, homlokával egy konténernek támaszkodik, az italtól nem érteni mit beszél. Beteszik az utóba, irány a szálló, ilyen állapotban nem maradhat kint az éjjel.

 

A hajléktalan szálló lakókonténerében, elkülönítve a többiektől tölti az éjszakát, ott legalább van fűtés. Beül hozzánk még Hege is, János felé bökve mondja, három hete még ő is így nézett ki, akkor megígérte a teásoknak, hogy nem iszik, azóta tartja magát. Most is van pénz nála, vehetne bort, de minek. „Bemegyek a szállóra, főzök egy kaját, lefürdök, aztán szpatty. Nem törődöm a többi süketelésével.”

Két és fél óra volt a teajárat. A száznegyven utcán élőnek körülbelül a felével találkoztunk. Hétfőn minden kezdődik elölről. Ahogy Hege mondta még mellettem a kocsiban: ez már nem változik többé.

You have no rights to post comments

Hozzászólások   

 
0 #1 Rozsi_ÜH 2010-02-05 22:45
Az a durva a hajléktalanná válásban, hogy ezek az emberek közülünk kerültek ki, s mi nemigen akarjuk visszafogadni őket. Pedig a mai válságos időben mindenkinek áll a zászló. Lefelé csúszni nem kell segítség, mégis akad bőven, viszont aki felül akar emelkedni, azt meg a sorstársai szólják meg. Ha mégis sikerül valakinek kikerülni ebből az útvesztőből, sokszor elfelejti, hogy honnan jött.
 




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Műhelyek

No current events.

ÁLLÍTSUK MEG A BÁNTALMAZÁST!

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2017)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2017 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com