Lajos, az önkéntes hajléktalan

Közép-Dunántúl

2010. február 08. hétfő, 07:45

Írta: http://dh-online.hu

0 Hozzászólások

Éppen negyedszázada felejtettem el egykori riportalanyomat, Jakab Lajost, aki a minap egy váratlan telefonhívással adott hírt magáról. Nézném meg néhány képét, mivel sok idő múltán újra rajzolni, festeni kezdett. Kölcsönkérést gyanítottam a dolog mögött. S valóban: kölcsönt - kaptam... Kéretlenül, s nem pénzben. Úgy sejtem, ezt a kölcsönt nem neki kell visszaadnom. Jakab Lajos önként lett hajléktalan. Van neki egy kis háza az ozorai szőlőhegyen, Fürged felé menet az utolsó, döbrönteinek nevezett dűlőben. Még tüzelője is akad, tekintve, hogy nyolc éve, amikor megvette a kis birtokot, két hektárt kitevő erdőt is vásárolt vele.

Lévén, hogy Lajos annyiban önálló egzisztenciával bíró ember, hogy ötvenhatezer forintos rokkantnyugdíjjal rendelkezik, ennivalóra is futná tehát, ha szűken mérve is, idejét meg éppenséggel ugyanúgy el tudná tölteni olvasással, rajzolgatással, festegetéssel, mint itt, a dunaújvárosi hajléktalanszállón, első látásra tulajdonképpen nem találunk olyan kényszerítő okot, ami miatt ide kellett volna húzódnia, a Papírgyári úti sorstársak közé.

Azazhogy... Van ilyen ok. Talán a legdermesztőbb mind között.

A magány.

Az ozorai szőlőhegyről egy óra alatt ér be gyalog a falu központjába, ha erős trappban megy. Így, télvíz idején kevesen járogatnak ki a présházakhoz. Lajos attól félt, hogy vagy készületlenül éri valamilyen nagy rosszullét számos betegségéből kifolyólag, vagy lassan, de biztosan beleőrül az egyedüllétbe.

Márpedig őt igazán nem lehet azzal vádolni, hogy felkészületlen lenne a szenvedések óriási témakörében.

A tiszaföldvári születésű, ez évben éppen hatvanesztendős férfiú tizenhat éves koráig a helyi református lelkész kedvenc pártfogoltja volt: rajzra oktatta őt a jó lelkész délutánonként, s úgy tűnt, nem is hiába. A kamaszkor közepén azonban a kalandvágy mindent fölborított az ifjonc lelkében, s meg sem állt a boldogult emlékezetű dunai hajózásig: hajógépészként húzott le majd harminc évet.

- Hajógépésznek lenni jó: sokat lehet olvasni! - szögezi le minden hajógépészek kiskátéját, bár nem mulasztja el megjegyezni azt sem, hogy amikor harminc-negyvenmillió forintot érő gépezetek gondja nyomja az ember vállát, az már a hivatás kevésbé kellemes része.

Mindenesetre ennek a foglalkozásnak köszönhetjük negyedszázados ismeretségünket: én nem, de ő emlékezik arra, hogy 1984-85 telén, a dunaújvárosi öbölben horgonyzó motoroson kedélyes riportot készítettünk ketten, s egyik versezetét még az akkor szerkesztett Tavasz című antológiában is elhelyeztük. Biztosan így volt.

Idővel Lajos megnősült, elvált, megint megnősült, született egy ma harminchét éves lánya, megint elvált. S egyszercsak kifutottak alóla a hajók. Jöttek viszont a betegségek, a leszázalékolás.

Aminek legalább megvolt az a haszna, hogy igen jól összebarátkozott egyik kezelőorvosával, jó könyveket kapott tőle kölcsön, s ozorai birtokához is ő segítette hozzá.

Hanem a leányával tizennyolc esztendeje nem találkozott. Kereste pedig, volt feleségével beszélt is róla, címét-telefonját meghagyta - a leány nem hívta fel.

Ne firtassuk: családi ügy.

Mindenesetre Lajos e télen a hajóscimborái révén megismert földi cimborái segítségével itt kötött ki, a 213-as szobában, újabb jó cimborák között. A falon néhány az ő rajzai-festményei közül - egyebek közt az a Budhha-szerű imádkozó alak is, amelyet negyvennégy év után először alkotott egy A3-as rajzlap közepére, színes ceruzával.

Bűn rossz...

Ám az egykori hajógépész nem sértődik meg a kritikán: annál pallérozottabb elme ő. Csak úgy találomra kérdezek rá, hogy mit olvas mostanában, és egy rojtosra forgatott P. Howard- vagy Szilvási-kötetre számítok.

Alighanem az ő fejében is az jár, hogy mire gondolhatok, mert hosszan és keményen néz a szemembe, majd az éjjeliszekrényéről leemel egy ceruzával sűrűn aláhúzgált szövegű könyvet C. G. Jungtól: Gondolatok a szenvedésről és a gyógyításról.

Most ott tart, hogy Senki sem válik tudatossá szenvedés nélkül.

- Te mennyire vagy tudatos, Lajos?

- Arra vagy kíváncsi, hogy mennyit szenvedtem? Sokat. De sokan vannak, akik nálam is többet. Talán mégsem én vagyok közülük a legkevésbé tudatos: meg kell tanulni a javunkra fordítani a szenvedést! Kezdem ismerni magam.

- Tán vallásos lettél?!

- Nem vagyok vallásos. Nekem hitem van! Ez óriási különbség. Nem járok templomba, de sokat megyek hívők közé. A mostani barátnőm is hitoktató, Sárszentlőrincen, rengeteget beszélgetünk a hitről.

- Milyen gyakran látod a barátnődet?

- Úgy kéthetente... Innen jó a közlekedés, Pakson át két órába kerül az út.

- Összeházasodtok?

- Ha rajtam múlna, már házasok lennénk. Nekem nincs sok időm várni. De ő jóval fiatalabb nálam. Gondolkodik.

A Jung-könyv mellett Lukács evangéliuma fekszik, Lajos szemüvegére hajtva. Mellette a Pszichiátra című egyetemi tankönyv: ezek is sűrűn aláhúzgálva. Nem ám egyik-másik fejezetben, hanem elölről kezdve, akkurátusan haladva.

Lajos munkát keres: tán egy evangélikus öregek otthonában lehet kertész, most ezt intézi. Dolgozni akar, meg ne bolonduljon az unalomtól. Ha munka van, akkor az olvasás is megy. És tán a festésre is jut majd kedv. Idő. Élet.