Óvoda a Dankóban

Közép-Magyarország

2011. március 26. szombat, 17:27

Írta: http://www.168ora.hu

0 Hozzászólások

A VIII. kerületi hajléktalanszálló mellett működő óvodába lakcím nélküli szülők, lakásmaffia-áldozatok, önkényes lakásfoglalók, mosókonyha-feltörők gyerekei járnak. Némelyik édesanyja alkoholistaként, menekültként vagy prostituáltként került az átmeneti szállásra. LAMPÉ ÁGNES riportja

– Márkó, most már tényleg fejezd be – szól rá a vele egykorú hétéves kisfiúra Rebeka. – Ő verekszik a legtöbbet. Azt hiszi, az apja olyan menő, hogy itt mindenkit megverhet – ezt már csak nekünk teszi hozzá Rebeka.
Átlagos csütörtök délelőtt a Dankó utcai hajléktalanóvodában, tízórai után, szabadidős program.

Egy másik kisfiú szalad ide bömbölve. Rebeka ad magyarázatot.

– Azzal jött ide hozzám, hogy megütötte a Márkó. De én úgy megverem egyszer, hogy beszar. Amúgy ez a sírós, ez cukorbeteg. Azért veri mindenki. Meg mert csikis, és mindig picsog, ha játszunk vele.
– Te nem szoktad bántani? – érdeklődünk.
– Csak ha valami rosszat csinál. De nem verem meg annyira. Inkább csak megfogom a kezét, és elviszem.
Az más.

– Márkó két éve van velem, ez már egy erősen finomított állapot. Amikor megkaptam, a mostaninál is agresszívabb volt – mondja Szabóné Förhécz Krisztina óvónő. – Nagy türelemmel, külön kell foglalkozni vele. Rengeteg feladatot adtam neki. De ha begajdul, ma sem lehet bírni vele. Az anyja a konyhán dolgozik, az apja gondnok.

Szabóné korábban normál önkormányzati óvodában dolgozott.
– Ég és föld! Beleőszültem, amikor itt kezdtem. Teljesen másképp kell foglalkozni velük. Otthonról hozott problémákkal küzdenek. Sok a magatartás-zavaros.
– Ingerszegény környezetből jönnek, alig vannak játékaik – szól közbe Névai Melinda, a másik óvónő. – Családlátogatáson láttam olyat, hogy a gyerekszobában csak ágy és szekrény volt, semmi más.
Körénk gyűlnek a gyerekek, lelkesen szavalnak, dalolnak.

„Erre szalad fecskefia, ide néz, oda néz. Van-e hernyó, hosszú kukac, ízesen, mint a méz. Csőrén nyírfaág, buszog szaporán, kis erdőben mindenféle belefér, igazán” – így a kórus.

– Még egyet, még egyet – adja ki az ukázt a csapatnak Rebeka.
„Három csillag jár az égen, három barátnőm van nékem. Egyik szőke, a másik barna, a harmadik aranyalma.”

Megtapsoljuk a produkciót. Síró kislány szalad felénk.

– Az előbb olyat ütött egy kisfiúra, hogy szegénynek döngött a háta – súgja a fotós kolléga.
Megvigasztaljuk a most épp vesztest, vissza is teszi a cumit a szájába, és rohan vissza, törleszteni.
A hatéves R. Sanyika kiabálja túl a többieket.

– Jöhetsz hozzánk interjúra, Népszínház utca, második emelet harmincnyolc.
– Anya hol dolgozik most? – kérdezzük.
– Az Aurórán.
– Az mi?
– Olyan rendelő, ahol lehet rendelni.
– Az Auróra nem rendelő, hanem kocsimosó – javítja ki egy kislány.
– Anya igazából nem is ott dolgozik, hanem a pincében – javít Sanyika. – És nekem nincs apukám. Eltűnt. Akkor ment el, amikor a mama elüldözte a nyújtófával. Megijedett – darálja a családi sztorit. – De így, csak anyával, minden különleges az életben. Csak sok balhé van, veszekedik mindig a mama anyuval, mert odahozza az élettársát. Apával csak karácsonykor békülnek ki, mint a kis Kodi a Disney csatornán, amikor Kerry összeveszik az apukájával. Otthon meg unatkozom, nincs velem senki. Anya csak feküdik az ágyon, én is lefeküdök. De mindig felkelt anya telefonja, amikor este dolgozni megy a pincébe. Reggel jön haza, négykor.
S hogy Sanyika mi lesz, ha nagy lesz?

– Hát geometrika! Pilótavizsgám is lesz, de arra nem készülök annyit.
Később, véletlenül derül ki, hogy Sanyika Márkó családjának történetét adta elő, élethűen. Hisz az ő „sztorijukat” mindenki kívülről fújja a csoportban.

– Márkó anyja, Elizabeth hozzánk járt a hajléktalaniskolába – mondja Mályiné Rubé Katalin, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség főtanácsadója. – Sokáig volt az átmeneti szállón, román állampolgárként, ideiglenes letelepedési engedéllyel. A „Sporttal, tanulással a hajléktalanságból” programra Elizabeth is jelentkezett.
A férje ugyanis prostitúcióra kényszerítette, ő meg ki akart jutni ebből. Az utcán éltek. Végül ide, az átmeneti szállóra menekült, majd az iskolába került. Most az óvoda konyháján dolgozik, a gyerekei pedig ide járnak. Már nem hajlandó kiállni az utcára, az apa pedig építkezéseken kapott munkát.


– Nincs itt egyetlen hajléktalan gyerek sem. Helytelen így hívni az óvodát – mondja Szabóné. – A szülők albérletben, családnál, rokonoknál, átmeneti szállásokon élnek. Legtöbbjük Vilmányból, Tarnabod-ról, Miskolcról, Ózdról, Szikszóról érkezett Pestre, hogy munkát találjon.
Az óvoda hatodik éve működik, hétköznap reggel héttől délután ötig.
– A kényszer szülte – mondja Mályiné. – Az átmeneti szállóra kisbabák, pici gyerekek is érkeztek az otthonról elüldözött anyákkal, a lakásmaffia áldozataival, román és nigériai menekültekkel. A szülők papírok híján még alkalmi munkát sem tudtak vállalni. Ahhoz, hogy intézhessék az ügyeiket, a gyereket nap közben le kellett tenni valahová.

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség negyven fő után kap állami támogatást, ám ebből nehezen képes fenntartani az intézményt. Ráadásul a gyerekek mentális és fizikai állapota sokkal rosszabb, mint kortársaiké.

– Az adományokból péntekenként élelmiszercsomagot készítünk, hogy a gyerekek hétvégén is egyenek, és hétfőn ne szédelegjenek az éhségtől. Külföldi egyházaktól is kapunk segítséget, és sokat pályázunk. Az óvónők hoznak be babaruhát, almát, szerzünk kenyeret, élelmiszert, amit csak lehet.
Mályiné is megerősíti: a hajléktalanóvoda valójában félresikerült címkézés.

– Itt olyan családok gyerekei vannak, akiknek nincs bejelentett lakcímük, önkényes lakásfoglalók, mosókonyha-feltörők. Azokkal a gyerekekkel, akik erdőkben vagy a Keletiben élnek, a szociális munkások foglalkoznak. Kényszeríteni senkit nem lehet. De aki segítséget kér, és bekerül a rendszerbe, annak átmeneti szállást, szociális bérlakást biztosítunk, átképezzük, és részese lesz a társadalmi reintegrációs folyamatnak.
Mályinéék azért küzdenek, hogy a gyerekek képesek legyenek feldolgozni a szülők helyzetének kilátástalanságát, a masszív alkoholizmust, prostitúciót.

– Mivel a szókincsük gyengébb, ezért sokkal több mondókát, verset tanulnak, mint a többi óvodás. Minden évben felmérjük az általános ismereteiket, ezek alapján egyéni képességfejlesztő feladatokat állítunk össze számukra.
Az egyik sarokban babaszoba. Nagy a tömörülés a kis tűzhely körül.

– A lányok tudják, hol kell főzni. Csak a hogyant kell megtanítani nekik – magyarázza Szabóné.
És a szülőknek is tanulniuk kell.
– Amikor felkarolunk egy hajléktalant vagy hontalant, szerződést kötünk: ő elmondja, mi a vágya, én pedig azt, hogy biztosítom, ha ő is ad valamit cserébe. Volt egy család: állapotos anya három tanköteles gyerekkel, a férjnek hét osztálya volt. Egy csótányos, büdös mosókonyhában éltek. Az asszony többször elvetélt. Sokat voltak az utcán. Gyula, a férj otthont szeretett volna. Kérdeztem: és te mit adsz? Megígérte, hogy elvégzi az iskolát, és becsületesen dolgozik. Most egy harminc négyzetméteres lakásban élnek, Gyula nálunk gondnok. És megszületett a negyedik babájuk.
A szakemberek komplex programot akarnak, amelybe az állapotos vagy pici babás hajléktalanjainkat is be kívánják vonni.

– Bölcsődét is szeretnénk, ahová a tizennégy éves anyuka az iskolából a szünetben átszalad, és megszoptatja a gyermekét.
Munkatársat szerezni viszont nem könnyű.

– Van úgy, hogy egy meghirdetett állásra harmincan is jelentkeznek. Körülnéznek, aztán lemondják. Pedig a mi rendszerünk azt próbálja szolgálni, amit a társadalom nagyban nem tud megoldani. Biz nehéz összeszedni az adományokat. Kuncsorognunk kell. Száz kérésből egy ha sikeres. A minap levesport vittem az egyik iskolánkba, véletlenül vettem észre, hogy 2005-ben lejárt. Mit gondolhatott az adományozó: ő ugyan nem enné meg, de annak a kisgyereknek jó lesz?


Játszunk a gyerekekkel, Márkó is mellénk telepszik. A diktafont bűvöli, de nem mer hozzányúlni.
– Ha belebeszélsz, mutassa a hangot? – böki ki végül.
– Persze – és mutatjuk a kijelzőt.
Aztán az édesanyjáról kérdezzük.
Hallgat, hallgat. És elszalad.