Ha lefeküdnék, rögtön elvinnének

Közép-Magyarország

2011. május 19. csütörtök, 06:17

Írta: http://www.fn.hu

1 Hozzászólások

Májustól szabálysértési eljárásban ötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal büntethetik azt, aki Budapest utcáin él. Utánajártunk, vajon a közterület-felügyelők, illetve a rendőrök betartatják-e már a rendeletet, vagy esetleg adnak-e még egy kis türelmi időt a hajléktalanoknak, hogy találjanak valami megoldást. Riport a flaszterről.

Elhanyagolt hatvanas férfi üldögél a földön a Nyugatinál, hátát egy betonfalnak támasztja. Kérdésemre, hogy mért nem húzódik meg egy hajléktalanszállón elmondja: „Megyek én este szállásra, de onnan reggel nyolckor már el kell jönnünk. Este hatig hosszú a nap, valahol pedig lennünk kell.” Hallott az új szabályozásról, ezért nem fekszik le a padra, pedig láthatóan alig bírja tartani magát. Azt mondja: „Ha lefeküdnék, rögtön vinnének el a rendőrök, mert hát fizetni nem tudok nekik.”

„Ugye nem hinné el kisasszony, hogy én is hajléktalan vagyok?” – érkezik egy tiszta, jól öltözött férfi. „Negyvenhárom éves vagyok, négy családom van, mégis ide kerültem. Munkát vállalni pedig nem tudok, mert lakcímkártya nélkül csak kinevetnek.” Amikor szóba kerül az új rendelet, azt mondja: „Higgye el, nem akarunk útban lenni, mennénk mi, csak hát hová, ha már az utcán sem lehetünk?” Majd hozzátette: „Nem maradna velem beszélgetni reggelig? Időm, mint a tenger, nem sietek én már sehová…”

 Pár utcával odébb egy hontalan nő panaszkodik: „A nappalokkal vannak inkább gondok, mert éjszakai szállás van bőven. Sőt, fürödni is tudunk, több helyen is lehet ingyen, csak orvosi papírok kellenek hozzá. Viszont ott hosszabban ellenni nem lehet, a nappali melegedők pedig fizetősek, arra egyikünknek sem telik. Van, aki kiköltözött erdőbe, de nekem gyerekeim vannak, én nem tehetem.”

„Azt tessék megírni, hogy nem tudunk mi menni sehova! Vagy tegyenek minket láthatatlanná!” – szól közbe egy jóvágású fiatalember, flaskával a kezében. Majd – odanyújtva társának az üveget – csak annyit kérdez: „Tiborom, jöhet a mai örömforrás?”

PÉNZBÍRSÁGGAL SÚJTHATJÁK A HAJLÉKTALANOKAT

Tavaly december közepétől tilos életvitelszerűen az aluljárókban tartózkodni, így aki eddig ott húzódott meg, mennie kellett. A Fővárosi Közgyűlés április 27-i ülésén elfogadott javaslat szerint pedig a jövőben akár ötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal büntetnék azokat, akik a közterületet "életvitelszerű lakhatás céljára" használják.

Utca vagy börtön?

„Ha valaki továbbra is a közterületeken rendezkedik be”, és zavarja az ott élők nyugalmát, „a Fővárosi Közterület-felügyelet munkatársai – a jogszabálynak megfelelően – kötelesek eljárni, és élnek a bírság kiszabásának lehetőségével.” – áll a hajléktalanokkal szemben intézkedő Fővárosi Közterület-felügyelet weboldalán.

„A közterület-felügyelő a helyszínen háromtól húszezer forintig szabhat ki bírságot, súlyosabb esetben feljelentéssel élhet a kerületileg illetékes szabálysértési hatóságnál.” Amennyiben feljelentésre kerül sor, „az önkormányzati rendelet ötvenezer forintban állapítja meg a pénzbírság legmagasabb összegét.” Ha a pénzbírságot a hajléktalan nem tudja megfizetni, közérdekű munkára vagy elzárásra ítélhetik.

Több ezren az utcán

A Menhely Alapítvány friss, 2011-es felmérése szerint – a válaszadó 7438 hajléktalan közül – 3287 él Budapest utcáin, vagy fővárosi hajléktalanszállókban, amiből az is kiderül, hogy a fedél nélküliek többsége (60 százaléka) vidéken él. Budapesten a hajléktalanok közül 1150 ember él közterületen, 2137-en pedig éjjeli menedékhelyeken, átmeneti szállókon, időszakos szállásokon, vagy családok átmeneti otthonaiban húzzák meg magukat. Hét nagyobb városban idén is többen alszanak közterületen, mint ahányan önkormányzati, civil, vagy egyházi fenntartású szállókon találnak menedéket. Így van ez Debrecenben, Kecskeméten, Pécset, Szegeden, Székesfehérváron, Szolnokon és Veszprémben. A legnagyobb átmeneti szállókat többek között a Magyar Vöröskereszt, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség üzemelteti.

Miklós István, a Fővárosi Közterület-felügyelet szolgálati igazgatóhelyettese állítja: „A rendeletnek nem az a célja, hogy feltétlenül büntessen a rendőr, vagy a közterület felügyelő. A lényegi változás csak annyi, hogy jogi fellépési lehetőségekkel tudjunk élni azokkal a hajléktalanokkal szemben, akik szennyezik a környezetet, vagy irritálják a lakosságot.”

Mint mondta, a felügyelet a hajléktalan-ellátó szervezetekkel összefogva próbált közel kerülni az otthontalanokhoz, hogy így sokkal emberibb körülményeket tudjon nekik biztosítani. Emlékezete szerint a hajléktalanok közel 90 százalékával hatékonyan lehetett együtt dolgozni mind az aluljárókban, mind pedig a közterületeken, de van egy réteg, ami alkalmatlan az együttműködésre. Hangsúlyozta, hogy „azért lesz hatékony ez az új rendelet, mert a hatósági fellépés lehetőségét biztosítja azokkal szemben, akik nem működnek együtt. Eddig ugyanis a hatóság nem tudott ellenük megfelelően fellépni.”

Kérdésemre, hogy a gyakorlatban kire vonatkozik a rendelet, így felel: „Mi csak azokat igyekszünk büntetni, akik életvitelszerűen tartózkodnak a közterületeken. Tehát aki például kivisz egy matracot, oda rendszeresen visszajár aludni, és egyfajta életteret alakít ki magának, amivel zavarja a többségi társadalmat. Ha egy hajléktalan csak ücsörög egy padon a szatyra mellett, és nem szemetel, vagy hangoskodik, tehát nem zavarja az ott élőket, mi sem fogjuk szankcionálni.”

Győri Péter, a Menhely Alapítvány elnöke viszont úgy gondolja: a hajléktalanok megfélemlítése nem megoldás. Közleményében kifejti, hogy a pénzbírsággal való fenyegetés csak távolabb visz a probléma valós kezelésétől, és egyben ígéretet tett arra, hogy a Menhely Alapítvány minden jogi eszközt fel fog használni, hogy egyetlen fedél nélküli embert se érjen jogsérelem. Az elnök elfogadhatatlannak tartja, hogy „miközben évtizedek óta nem sikerült egyetlen kormányzatnak sem érdemben javítania a legszegényebbek lakhatási körülményein, közben pénzbírsággal és elzárással kívánják büntetni azokat, akiknek egyszerűen nincs hol lakniuk.”

Nem ő az egyetlen, aki elutasító az új rendelettel kapcsolatban. Szabó Máté ombudsman szerint „a kiemelt aluljárók megtisztítása önmagában nem vezethet valódi eredményhez”. Azt is elmondja, hogy „ugyanígy nem szolgálja a probléma enyhítését az sem, ha az önkormányzatok szabálysértéssé nyilvánítják a közterület életvitelszerű használatát.”

Győri Péter szociális összefogást is ígér, mellyel azt érné el, hogy a fogda helyett a hajléktalanok emberibb körülmények közé kerülhessenek. Egyben azért is lobbizik a kormányzatnál, hogy végre tegyenek hathatós lépéseket az otthontalanokért. Az elnök arra is felhívta a figyelmet, hogy a Fővárosi Közgyűlés úgy alkot büntetőrendeletet, hogy közben egy március végi határozattal felbontotta a Budapesten élő hajléktalanok ellátásában szerepet vállaló civil szervezetekkel kötött szerződéseket, és jelentősen csökkentette a megoldásokra szánt forrásokat.

Ráadásul április 15-ével véget ért a hajléktalanok téli ellátása, és megszűntek az időszakos férőhelyek is, így már jóval kevesebb lehetőségük maradt azoknak, akik nem a szabad ég alatt töltenék az éjszakát.

Ezek után nekem is ki kellett próbálnom, milyen Budapest alulnézetből. Kiülve a Nyugati pályaudvar oldalába érdekes leckét kaptam az emberek közönyéről. A legtöbben félrefordítják a fejüket, nehogy rám kelljen nézni, nekem pedig megdöbbentő az a „térd-perspektíva”, hogy mindenkire fel kell nézzek, akik vagy észre se vesznek, vagy épp lenéznek. Az első órában odajött pár hajléktalan, kérdezgettek, meséltek. Örültek, hogy valaki a tömegből érdeklődik felőlük. Aztán jó pár órán keresztül semmi nem történt. Megéltem az idő dermesztő lassúságát.

Négy óra telt el, már kezdtem feladni, amikor hozzám lépett egy hajléktalan, karján egy pici lánnyal, és megkérdezte: „Baj, van? Segíthetünk valamiben, kedves?” Leültek mellém beszélgetni, hogy ne maradjak egyedül. Úgy tűnik, akinek van hova, az bezárkózik, akik viszont az utcán élnek, segítenek egymáson, mert ők igazán tudják, milyen a szükség.

béla

Mi, budapestiek, sokan ismerjük Bélát. Nem hozzánk hasonló, de megértő, hűséges, igazi társ és valakinek a világot jelenti.

Naponta kétszer kelek át a Nyugati pályaudvar előtt. Amíg a sárga hernyó a megállóban várakozik, mindig a dacos képű hajléktalan férfit figyelem, ha éppen ott ül a rácsos ülések valamelyikén. Vállán fehér patkány, nincs megkötve, egyszerűen együtt üldögélnek. Egyik este, amikor arra jártam, egyszer csak ott termett a szakadt öregúr. Elém állt a dacos képével, ami egyszerre megszelídült, ahogy kimondta az első szót: „Kedves Hölgyem! Hozzájárulna Béla vacsorájához?”. „Ő Béla?” – kérdeztem, a vállán bámészkodó fehér patkányra mutatva. „Igen, ő a társam, már évek óta hűséges, nem szökik el, hiszen ismer, és szeret itt rajtam lenni. Nem akarja a kishölgy megsimogatni? Meghálálja!” Megsimogattam Bélát, aki fürkészőn figyelte, kié ez az ismeretlen kéz. Aztán hozzájárultam a vacsorájához is. Erre a pillanatra beszaladt a megállóba a villamos, elköszöntünk. Hűséges társ, a megpróbáltatások ellenére is, hazáig ezen tépelődtem. Nem is gondoltam, hogy a dacos arcú férfi ilyen szerencsés…

A szerző a Sanoma Médiaakadémia hallgatója.