Sátorlakók a budai luxusvillákon is túl

Közép-Magyarország

2011. október 07. péntek, 07:17

Írta: http://nol.hu

0 Hozzászólások

A XII. kerület erdős részén, a sváb-hegyi luxusvillákon is túl, ott ahol az aszfaltozott út véget ér, kisebb kolónia él. Az erdőben, hulladékból összetákolt sátrakban. És nemcsak a XII. kerületben, rengetegen tengődnek külvárosi területeken, kiserdők láthatatlan kolóniáiban.

Nagyot döccen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ütött-kopott furgonja, ahogy a sváb-hegyi luxusvillák sora után, elhagyva az aszfaltozott utat, az erdő mélye felé kormányozza Nagy Gábor szociális munkás. Bukdácsolunk a földúton ötszáz métert, majd hirtelen lefékez sofőrünk. Riadt tekintetű férfi les ki a bokrok ágai közül.

– Hát maga az Gábor! – könnyebbül meg a vékony, erősen kopaszodó, negyvenes éveiben járó ember a szociális munkás láttán. Aztán házigazdaként mutatja az utat a bokrok, fák takarásában lévő kis völgyben felépített kalyibákig.

A Sándor néven bemutatkozó férfi tizenkét éve él már itt a sváb-hegyi erdő mélyén. Elég távol a várostól ahhoz, hogy szinte láthatatlan legyen, de elég közel ahhoz, hogy hamar eljusson a központba, ahol kukázással, kéregetéssel, szerencsésebb napokon alkalmi munkával tud ennivalóra, némi pénzre szert tenni. Azt meséli, évekig az utcán csövezett, mígnem egy idősebb barátja megszánta, és idehívta magához. Akkor még csak egy apró, hulladékokból applikált bódé állt itt, azóta többször is átalakították, megerősítették a tákolmányt.

A húsz-huszonöt négyzetméteres, fából, vasból, nejlonból összetákolt, alig másfél méter magas építményben három szobát alakítottak ki. A két hálóhelyiségbe vaskályhát is raktak, a harmadik szoba amolyan társalgóféle. Az építmény előtt több kerti szék, kempingasztal, kövekből emelt tűzhely áll, a közelben lévő fák ágaira akasztva száradnak az edények, a földön egymásra halmozott, vízhordásra használt kannák.

– Zuhanyzónk meg budink is van – büszkélkedik Sándor, és a kalyiba egyik oldalához vezet. Egy fára tett ballont mutat, amiből zuhanycső lóg ki, odébb pedig a „pottyantós” kerti vécé teszi „összkomfortossá” nyomorúságos lakhelyüket.

Épp végez otthonuk bemutatásával a férfi, amikor megérkezik egyik lakótársa, László. Fiatal, huszonéves srác. Kitaposott sportcipőt, kopott farmert, kinyúlt pólót visel. Ápolatlan kamasznak is tűnhetne, ha fogai, kezei, körmei nem árulnák el, évek óta az utcán él már.

– Féléves voltam, amikor leléptem otthonról. Pontosabban anyámék lepasszoltak a nagyszülőknek. Velük jó volt, de meghaltak – vág bele történetébe. – Két éve kerültem az utcára. Csöveztem mindenfelé, legtöbbet a Városligetben, de az embertelen volt. Csak egy szatyor a mindened, és bárki beléd rúghat, meg aztán a közteresek, rendőrök is egyre többször szekáltak. Aztán megismerkedtem Sanyival, és elhívott ide, a hegyre. Itt jól érzem magam. Vigyázunk egymásra, kényelmes a ház, tudunk főzni, télen nem fázunk.

Az apró kolónia tagjai sajátos munkamegosztás szerint élik mindennapjaikat. Beosztják, melyikük megy vízért a kilométerre lévő kúthoz, kinek kell fát gyűjtenie főzéshez, fűtéshez, ki mehet a városba segélyt intézni, munkát keresni vagy csak „kocsizni”, azaz üzleteknél bevásárlókocsikat helyretolni a bedobott százasért. És persze előre megbeszélik azt is: melyiküknek kell otthon maradni, őrizni a házat.

– Az erdészek megtűrnek bennünket, és az erre tévedő kirándulókkal sincs baj. De egyre több csöves jön ki a városból, vannak, akik ellopnák a cuccainkat, és előfordult, hogy a helyünkre pályáztak – magyarázza Sándor, miért kell állandó ügyeletet szervezni. – Egyre többen kódorognak errefelé, amióta rászálltak a hatóságok a belvárosban csövezőkre. Általában a szép szóra is odébbállnak, de volt már, hogy a kérés nem volt elég...

Amikor arról kérdem őket, hányan élnek még ebben az erdőben rajtuk kívül, csak vonogatják vállukat. Végül Sándor szólal meg: „Már túl sokan vagyunk errefelé.” Elmondása szerint alig-alig ismerik szomszédaikat, de ennek még örülnek is: ők nem háborgatják a többieket, és azok sem keresik őket.

Nagy Gábor szociálismunkás jól ismeri a „többieket”, így könnyen elvezet a környék más lakóihoz. Az erdőt járva nem csak „állandó lakosokkal” találkozunk, látjuk azok nyomait – ócska matracokat, nejlonból, faágból tákolt, mára összedőlt sátrakat – is, akik csak néhány napra, hétre húzták meg magukat errefelé. A szociális munkás szerint csak a XII. kerület erdeiben 20–30 hajléktalan él huzamosabb ideje, és ennél kétszer-háromszor többen lehetnek azok, akik átmenetileg húzzák meg magukat itt. De bármelyik budai erdőbe térnénk is be – teszi hozzá –, hamar belebotlanánk kisebb-nagyobb kolóniákba.

Bár nincs egységes adatbázis, a szakemberek becslése szerint Budapesten és vonzáskörzetében „néhány ezer” hajléktalan választja azt az életet, amit a sváb-hegyi erdőben letelepedettek. A város körülbelül negyven kietlen területén – például az óbudai egykori laktanya mögött, az újpalotai kiserdőkben, a Sváb-hegyen, vagy az Élessarok térségében – vannak kisebb-nagyobb kolóniák. Amik a hozzáértők szerint lassan, de folyamatosan bővülnek. Az okokról ugyanazt mondják a hajléktalanok, mint az ellátó szervezetek szakemberei. Egyre több helyen tiltják ki a közterületekről a hajléktalanokat, ezért ők mind távolabb szorulnak a belvárostól. Másfelől az elszigeteltséget adó erdő, a saját „ház”, az együtt élő közösség biztonságérzetet, és az utcánál komfortosabb létet nyújthat. Kérdés azonban, meddig maradhat meg a kiserdők kolóniáinak viszonylagos érintetlensége. Különösen az után, hogy a Csepel-szigeten történt gyilkosságok miatt a kolóniák fokozott ellenőrzésére utasította a kormányfő a belügyminisztert.

– Hallottuk mi is a híreket – mondja a Normafánál, egy helyreállított erdei menedékházban lassan már másfél évtizede élő Imre, és aggodalmasan fűzi hozzá: – Nem vagyunk bűnözők, de félek, hogy a gyilkosságok miatt minket is egy kalap alá vesznek velük. Nem tudom, mi lesz, ha innen is mennünk kell.

Imrét egyelőre nem fenyegeti annak veszélye, hogy megfosszák nyomorúságos, mégis létbiztonságot adó otthonától, ám már vannak sorstársai, akiknek hátra kellett hagyniuk kalyibájukat. Szeptember elején Újpalota egyik kiserdejében nekiláttak egy kolónia felszámolásának. Az ott élők közül mindenkinek segítséget ajánlottak, ám volt, aki nem fogadta el, és talán még rosszabb helyzetbe került a „rendrakás” után.

A Jánosként bemutatkozó ötvenes férfi, tizenkét évet húzott le az újpalotai kolóniában. Úgy döntött, megpróbál új életet kezdeni, és elfogadta az egyik karitatív szervezet közvetítésével felajánlott, Budaörs határában lévő, régóta elhagyatott apró házat. Azt meséli, három egykori lakótársa közül csak neki fordult jobbra az élete:

– Hárman éltünk a palotai házikónkban, de csak én jöttem ide. Egyik társam, a Zoli, pár héttel a költözés előtt meghalt. Felült az ágyon, azt mondta, hogy jaj, aztán már vége is volt, elvitte a második infarktus. Másik társam, a Tomi eljött megnézni a házat, de azt mondta, ő nem köti ide magát, nem tudna már úgy élni, mint mások. Hiába győzködtem, fogta a cuccát és visszament az utcára. Azóta sem hallottam felőle.