Ingyenkonyha a Blahán: kinek a szégyene? - riport

Közép-Magyarország

2010. január 09. szombat, 18:32

Írta: http://atv.hu/belfold/2008_jun__ingyenkonyha_a_blahan__kinek_a_szegyene____riport_.html

1 Hozzászólások

A Combino villamosok árnyékában, Budapest egyik legforgalmasabb terén, a Blahán naponta mintegy háromszáz ember áll sorba azért, hogy néhány szelet kenyeret és egy tál levest kapjon. A két világháború közötti világválság fotókról ismert hangulatát idézi a látvány. A HETEK riportja.

Tisztességes kinézetű szülők három szép kisgyermekkel és több kamasz korúval érkeztek, s most a virágágyás szélén eszik a zöldséglevest. „Ingyenélők!” – veti oda feléjük megvetően egy járókelő. A sor hosszú: mintegy háromszázan várakoznak még, hogy ételhez jussanak - viszonylag elegánsan öltözöttek és szakadtak, tiszták és áporodottak egyaránt. A hangulatot csak fokozza a közeli bokrokból érkező bűz.

Valahol a sor középén látom meg K. István egykori – ahogy ő mondja – „juhász-kecskész-kacsász-tehenészt”, akivel akkor beszélgettem hosszabban, amikor – órákkal korábban – a közeli padon ült, az ételre várakozva.
„Az ember egyebet se csinál, csak az élelem után jár. Nem tud mást tenni: mert ha nem eszik akkor baj van, mint múltkor is, amikor úgy legyengültem, hogy remegtek a lábaim” – vázolja a helyzetét. István már a rendszerváltás után kikerült az utcára: egy szükséglakásból tették ki, miután megszűnt a munkahelye. Hat évvel ezelőtt azonban rámosolygott a szerencse, és 500 birkának lett a pásztora - vidéken.

Aranyélete azonban csak néhány évig tartott: „Két évvel ezelőtt meghalt a gazdám, a fia pedig úgy döntött, hogy eladja a nyájat. Mondtam neki: „miért akarsz megválni ezektől a kedves jószágoktól, amikor minden megvan hozzájuk, és hatalmas bálákban áll a takarmány? Meg aztán velem is mi lesz?” Ő azonban karját széttárva, így felelt: „Nem tudok mit tenni”.
„Dehogynem tudott, csak nem akart: annyira bekerült a játékgépek rabságába. Végül nemcsak a nyájat, a házát is eljátszotta, és ő is az utcára került” – meséli történetét István, aki így lett - 48 évesen - jövedelem nélküli hajléktalan.

„Folyton kérdezem itt az embereket, már a hajléktalanokat, hogy „tessék, már”, vagy „legyen szíves”, vagy „légy szíves”, áruld el, hol van kaja! Ha megmondják, megyek is oda: a Keletibe, a Nyugatiba vagy máshová. Igaz, mindig várni kell, mert sokan vagyunk, de nem is ez a baj, hanem az, hogy az ember nem tud változtatni a sorsán” – mondja. „Ha van alkalmi munkám, akkor nem tudok enni. Ha az ingyenkonyhát látogatom, akkor meg dolgozni nem tudok…” – teszi hozzá.
Sokféle ember vár itt a sorára, egy időre én is beállok közéjük. Feltűnően tiszta ruházatú, összeszedett, szikár férfi érkezik. Amolyan mokány típus, s mint megtudom, 55 éves. „A tisztaság nem sokba kerül, csak vízbe meg szappanba – közli tanárosan - de ez minden vagyonom, amim rajtam van”. Megjegyzem, milyen jó a kondíciója, de ő a humorába kapaszkodik: „El vagyok hízva, 49 kg-ot nyomok. Azonban 12 tonnát is fel tudok pakolni.” Azt, hogy erre mennyi idő alatt képes, már nem tudom kideríteni, mert valaki kiparancsol a sorból.

A tér másik oldalán egy idősebb férfi kanalazza a levest. Korábban telefonműszerész volt, most nyugdíjas – ez itt már a „felsőbb klassz”, hiszen havi negyvenhat ezer forint üti a markát. Igaz, ez annyira elég csupán, hogy a költségvetéséből nem maradhat ki az ingyenkonyha.
Zoli szintén hajléktalan, s látszik rajta, hogy ha teheti, a pohár fenekére néz. „Ha hiszi, ha nem, az első hat évben - miután az utcára kerültem - egyáltalán nem ittam. Agyilag azonban teljesen kikészített ez a lét, és vettem egy liter bort. Megittam, és úgy éreztem, könnyebb. Itt az is baj, hogy soha nem tudok rendesen aludni: éjjel lenn voltam az aluljáróban, de jöttek ám a gyerekek, a suhancok a diszkókból, a bulikból, és van, aki belerúg az emberbe. Rendes ember is akadt közöttük, aki azt mondta: „hagyjátok, had aludjon az öreg!”.