Hajléktalanok lelkigyakorlata Józsefvárosban

Közép-Magyarország

2010. március 07. vasárnap, 06:11

Írta: http://www.oecumene.radiovaticana.org

0 Hozzászólások

Bajzáth Ferenc atya, józsefvárosi plébános beszámolója

A héten beszámoltunk az Elvándorlók és Útonlevők Pápai Tanácsának vatikáni konferenciájáról, amely a cigánypasztoráció kérdéseivel foglalkozott. A társadalom peremére szorult emberek egy másik csoportját alkotják a hajléktalanok.

A hajlék nélküli emberek nagy hiányt szenvednek. Nap mint nap bizonytalan az étkezésük, a szállásuk, az életük. Támogatásra van szükségük, hogy talpra tudjanak állni, képesek legyenek átvészelni életük ezen nehéz szakaszát. A támogatás azonban nemcsak fizikai értelemben értendő és szükséges, hanem lelkileg is. Sőt! Talán sokkal jobban!

Megkértük Bajzáth Ferenc józsefvárosi plébánost, hogy számoljon be a hajléktalanok lelkipásztori ellátásának egyik nemrégiben indult kezdeményezéséről:

Hosszú papi életem során sokféle lelkigyakorlatot tartottam. Vezettem lelkigyakorlatot templomokban, egyházi iskolában, szerzetesnővéreknek titokban a plébánián, regnumi fiataloknak erdők mélyén, alkoholistáknak a plébánia vidéki foglalkoztatójában – de hajléktalanoknak még sohasem.

Az elsőre idén, január 17 és 23 között került sor, a „Nyóckerben” (így nevezik nyomorult kerületünket országszerte). Csak szállásadásra gondoltunk. Január egyik dermesztően hideg vasárnapján a szentmisére érkező közel 200 hajléktalan figyelmeztetett: „Nagy baj lesz, ha marad ez az idő – Atya, segítsen!” Plébániánk Itíner foglalkoztatójában, az Illés utcában, megbeszélve Quirinné Mándy Ágnessel, a foglalkoztató vezetőjével és segítőtársaival, Teréz Anya fiatal és imádkozó munkatársaival, úgy döntöttünk: egy hétre éjszakai szállást adunk a hajléktalanoknak. A vasárnap délutáni hajléktalan mise után 15 férfit hívtam meg: jöjjenek vissza este, vacsorát és szállást kapnak, reggel forró teával, kávéval indulhatnak el. 21-en vették igényben ’”szolgáltatásunkat”.

Régi vágyam is teljesült: több időt tölthettem velük. Már az első este úgy éreztem: néhány éjszakát együtt kell lenni velük. És ott aludtam. Másnap, egy kicsit gyűrötten, de úgy éreztem, nem szabad abbahagyni. Hitetlenkedve kérdezték: „Mit akar az Atya, itt akar maradni”? Igen, ott akartam lenni: hogy – és itt következett a nagy változás – a szállás, az étkezés, a meleg hálóterem és ebédlő mellé odategyük Jézust: lelkigyakorlatot tartsunk „egymásnak”: ők nekem; és én, a pap, nekik.

Egy héten keresztül, minden este, késő éjszakáig elmélkedtünk, beszélgettünk, imádkoztunk. Témáinkból néhány cím: „hajléktalan a padlón”, „Nagypénteken Jézus Krisztus a padlón”. Esténként a találomra kinyitott Szentírás adott választ problémáinkra: az első este Pál apostol, akit ugyan Ikóniumban megköveztek, és kivonszoltak a városon kívülre, de amikor köréje gyűltek a tanítványok: Pál felállt, bement a városba, és utána napokon át gyalogolt Derbébe. A padlóra került Pált az Egyház állította talpra.

A „Nagypénteken Jézus Krisztus a padlón” témáról elmélkedve természetes, hogy a 22. zsoltárra találtunk: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem.” – és Jézus kereszten mondott „esti imáját” imádkoztuk. Beszélgettünk a hitről, arról, hogy a hajléktalan, e nélkül nem bírja az életet, az Egyházról, hogy egyedül az Egyház nem él vissza a hajléktalan emberrel.

A résztvevők egy része roma származású volt, közülük az egyik 16 évet ült börtönben. Volt olyan, aki idegenlégióban szolgált, de nem tudja felejteni „élményeit”.

A lelkigyakorlat befejeztével még 2 hétig maradtak az Illés utcai Itíner központban.

Az Egyház küldetésének nincs határa: nemcsak a budapesti gazdag kerületek lakói számára hordoz üzenetet, de van mondanivalója a szegény, a roma, a hajléktalan, a társadalom perifériájára került ember számára is.

Így tartottam a hajléktalanoknak, életemben először lelkigyakorlatot, idén télen, egy héten át velük együtt lakva az Itínerben!