Közép-Magyarország

A Rákosrendező és a Nyugati pályaudvar között futó síneken a szélső vágányon egy kilenc vagonból álló szerelvény áll. A vonat sehová nem indul, mi több, a vasúti kocsikat közművezetékek rögzítik a földhöz. Az összekapcsolt kocsikban 110 ágyas éjjeli menedékhelyet működtet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. A vonatból a kilencvenes évek elején lett tömegszállás.
 

Szükséghelyzet volt, ahogy akkor mondták, tűzoltó beavatkozás. 1989 és 1993 között hasonló módon nyílt meg a többi budapesti hajléktalanszálló is. A legelső egy vaságyakkal berendezett középiskolai tornaterem volt, ezt követték a sebtében átalakított egykori munkásőrlaktanyák, majd sorra került a sörgyári malátaraktár és a dohánygyári fermentálóüzem is. Még arra is akadt példa, hogy egy a Hajógyári-szigetre kikötött orosz felségjelű tengerjáró rakterét töltötték fel tábori ágyakkal. A kilencvenes évek közepére így vagy úgy kialakult a ma is működő hajléktalanellátó rendszer. Az országban tizenegyezer ágy várja az utcáról érkezőket, ebből nyolcezer valamelyik budapesti intézményben található. Bár szakemberek szerint sok tekintetben európai szintű rendszer épült ki, egyvalami nem változott az elmúlt 21 év alatt. A hideg idővel törvényszerűen érkezik valamiféle krízisintézkedés is.

1987-et a hajléktalanok évének nyilvánította az ENSZ, egyúttal a hajléktalanság 2000-re történő felszámolását is célul tűzte ki. Ez akkor nem ránk tartozott. Három évvel a rendszerváltás előtt Magyarországon ismeretlen volt a hajléktalanság fogalma. Utóbb derült ki, hogy a jelenség maga már akkor is létezett, csak gondosan rejtegették. Az idővel kutathatóvá vált pártbizottsági jelentésekből egyértelművé vált, hogy a közveszélyes munkakerülőnek minősített emberek elzárásával, illetve a fővárostól legalább 200 kilométerre lévő elmeszociális otthonokban való elhelyezéssel ezreket tüntették el az utcákról. (Az 1980-as népszámláláskor 60 ezren tartózkodtak úgynevezett munkaterápiás vagy alkoholelvonó intézetekben.)

A nyolcvanas évek közepén a legszűkebb döntéshozói körön kívül még a kutató szociológusoknak voltak elképzeléseik a készülődő válságról, persze ők saját gyűjtésű információkkal dolgoztak. Ezeket 1987-től kezdték rendszeresen publikálni. Győri Péter (ma a Budapesti Módszertani Szociális Központ szakmai igazgatója) például a KSH népszámlálási adatainak szűrésével arra a megállapításra jutott, hogy a nyolcvanas években akár 30 ezer hajléktalan ember is élhetett az országban. Többek között annak nézett utána, mit jelent a statisztikai kimutatásokban említett „egyéb lakóhely” kategória. Kiderült, hogy a nagyvonalú megnevezés olyan élőhelyeket takar, mint például barlang, üzemképtelen gépjármű, cirkuszi kocsi, garázs.

Aluljáróból tornaterembe

Miután hajléktalanság hivatalosan nem létezett, nem lehettek hajléktalanellátó intézmények, és ilyen irányú képzés sem folyt. Iványi Gábor (ma a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora) emlékeztet rá, hogy a szociális szakmai oktatást, mint szükségtelen ismeretanyagot, a negyvenes évek végén szüntették meg. Az utolsó évfolyam, amelynek mások között hallgatója volt Göncz Árpád felesége is, 1948-ban végzett. A rendszerváltás é vében egyetlen ingyenes szálló működött: a Dobozi utcai „Lordok Háza”, mai fogalmak szerint fapados éjjeli menedék. Tizenhat férfit és nyolc nőt tudtak elszállásolni. A vállalatok által fenntartott munkásszállókon ugyanakkor több ezer olyan ember lakott, akinek nem volt már hová hazatérnie. E cégek megszűnése és a munkásszállók bezárása után nekik nem maradt esélyük, így aztán 1989 őszén hajléktalanok százai bukkantak fel a budapesti utcákon.

– 1989-ben két szervezetnek volt a hajléktalanellátásban hasznosítható tapasztalata, az egyik az Üdvhadsereg volt, a másik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – idézi fel Győri Péter. – Az Üdvhadsereg 1936-ban nyitotta meg a Dobozi utcai szállóját, amit utóbb államosítottak, majd negyven év után az Üdvhadsereg visszaigényelte, és külföldi támogatással férfiszállót alakított ki benne, ami azóta is működik. A Máltai Szeretetszolgálat a keletnémet menekültek tízezreinek befogadásával és hónapokon át tartó ellátásával szerzett gyakorlatára támaszkodhatott. Az első tömegszállásnak szánt intézmény megnyitását emlékezetes konfliktus előzte meg. Egy őszi este a MÁV bezáratta a pályaudvarokat. A román útlevéllel az állomásokon tartózkodó több száz embert kitoloncolták a hatóságok az országból, a többieket elküldték a várótermekből. Az állomásokról kiterelt hajléktalanok a belvárosba vonultak, majd a Blaha Lujza téren spontán tömegtüntetés alakult ki, ami az aluljáróban elhúzódó, több napon át tartó ülősztrájkká alakult át.

– Az ott tüntető hajléktalanok között szép számban akadtak keménykötésű munkások, nagyhangú, karakteres figurák, akik óriási igazságtalanságként élték meg korábbi életformájuk elvesztését – eleveníti fel Győri Péter. – A lakosság szimpatizált a tüntetőkkel, teát, szendvicseket hordtak a demonstrálóknak, akik lakást követeltek. Ma már kicsit furcsa erről beszélni, de a hajléktalantüntetés miatt rendkívüli ülést tartott a párt politikai bizottsága. Senki nem tudta, mit hoz a következő óra. Az izgalom vibrált a levegőben, különösen, amikor rohamrendőrök hada nyomult be az aluljáróba, és az addig soha nem látott felszerelésben érkező alakulat elállta a kijáratokat. Az aluljáró kiürítésére azonban nem kaptak parancsot. Egyszer csak elvonultak. Akkor dőlt el, hogy a hatalom hogyan kezeli a hajléktalanok ügyét, rendészeti problémaként tekint-e rá, vagy szociális kérdésként keres rá megoldást. Én a Szegényeket Támogató Alapítvány tagjaként voltam jelen, és a tüntetők képviseletében, Solt Ottilia csapatával jutottam el a Fővárosi Tanács elnöki szobájába, ahol az akkori vezetők maratoni tárgyalásokon keresték a megoldást. Több nap után jutottak el oda, hogy egy csepeli szakközépiskola tornatermét felajánlották a demonstrálóknak. A hírre 200-250 ember indult Csepelre. A tornateremben civil szervezetek képviselőinek felügyelete mellett zajlott az élet, nyilvántartás készült, ügyintézés zajlott, miközben folyamatosan érkeztek a segélyek, másfelől napirenden voltak a verekedések. Jellemző módon minden éjjel mentőt kellett hívni valakihez, mert rosszul lett. A csepeli tornateremből 1990 januárjában a Vajdahunyad utcába, egy volt munkásőrlaktanyába költöztették át a hajléktalanokat. Az alagsorban még ott voltak a fegyverállványok. Az épületet már a Menhely Alapítvány működtette, amely a hajléktalanság kezelésére létrehozott első civil szervezet volt.

Két pecséttel hivatalosabb

A Menhely Alapítványt öt szervezet hozta létre. Alapítója a Fővárosi Tanács, amely a kezdetektől a megoldásokat kereste. Volt idő, amikor a hajléktalanellátással kapcsolatos kiadások miatt hetente módosították a főváros költségvetését. Jellemző módon a fővárosi önkormányzat megalakulásakor az első érdemi előterjesztés (az önkormányzat saját szervezeti, működési szabályzatának elfogadása után) a hajléktalanság kezeléséről szólt. A Menhely Alapítvány alapítói között találjuk a Solt Ottilia vezetette SZETA-t, az Iványi Gábor által alapított Oltalom Karitatív Egyesületet, a rendszerváltás előtt létminimum-számításairól ismertté vált Újpesti Családsegítő Központot és a Győri Péter által szervezett Hajléktalanokért Társadalmi Bizottságot. A Menhely Alapítvány első szállójának igazgatója a korábban büntetés-végrehajtási intézményekben dolgozó szociológus, Gyuris Tamás lett.

– 1989 telén felhívott Győri Péter, hogya Menhely Alapítványnak igazgatóra van szüksége, mert szállót nyitnak a Vajdahunyad utcában – mondja Gyuris Tamás. – Elmentem megnézni az épületet, ahová akkor már beköltöztek néhányan. Mit mondjak, beengedni is alig akartak. Az ablakok bezúzva, az ajtók kifordulva, az öltözőszekrények kifeszítve. Az egyik szobában alkoholbeteg figurák fetrengtek, a másikban tizenhárom év körüli fiatalok húzták fejükre a ragasztós zacskót, a folyosón pszichopaták dühöngtek. Mondtam, ez nekem nem hiányzik, vannak jó kutatásaim, kapok elég felkérést, megvannak a publikálási lehetőségeim is, köszönöm szépen. Azért néhány nap múlva visszamentem. A helyzet semmit nem változott, mégis, amikor kijöttem, úgy éreztem, mintha valami örvény szippantana magába. Álltam a sötétben egy zöld garázskapu előtt, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy itt valami végső, nagy igazságnak kellene kiderülnie. Igent mondtam, bár magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért.

A Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai szállóján fél évig tartott az igazgató által őskáosznak nevezett állapot. A következő nyáron Gyuris Tamás kiürítette az épületet.

– Azt láttam, hogy leginkább az idős, beteg hajléktalanok szorulnak segítségre, őket egyébként is sok atrocitás érte az utcán – mondja.

A Vajdahunyad utcai épületet ezért őket befogadó ápolóotthonná alakították át, az ügyintézést pedig a Dózsa György útra, a későbbi BMSZKI épületébe helyezték, ami akkor munkásszállóként működött. A folyosón kaptak egy nyolc négyzetméteres irodát, ott három szociális munkás dolgozott. Iratokat pótoltak, munkalehetőséget és szállást kerestek, nyugdíjazást intéztek és nem utolsósorban hajléktalanigazolványt adtak ki. Ez kettéhajtott fényképes papír volt, amin az szerepelt, hogy az illető nyilatkozata alapján rögzítették az adatait. Okmányértéke nem volt, de miután kitalálták, hogy két pecsétet is ütnek rá, elfogadta az igazoltató rendőr, sőt, az élelmesebbek még utaztak is vele a buszon és a vonaton.

Teát Barkasszal

– A szociális ügyintézés híre tömegeket vonzott az irodába, egy idő után már napi kétszáz ügyfelet fogadtunk. Ez azt jelentette, hogy a három szociális munkás mellett három ügyfél tartózkodott az irodában, mindegyik ügyfél mögött ott toporgott a következő ember, és ha nyílt az ajtó, valaki a sor elejéről megpróbált benyomakodni a szobába. Jellemző módon a munkatársaim akkora helyen dolgoztak, hogy csak a kezükben tartott papírra tudtak írni – emlékezik Gyuris Tamás.

A következő télen Gyuris Tamás egy hetet Londonban töltött, ösztöndíjjal kint lévő feleségét látogatta meg, közben megismerkedett a legnagyobb londoni hajléktalanellátó szervezet munkájával. Az utcán élőket ismert menetrend szerint végiglátogató, éjjelente forró teát, szendvicset és takarót kézbesítő „teajárat” meg ragadta, hazatérve mindjárt honosította is.

– Harmincezer forintért vettünk egy kiszolgált kétütemű Barkas mikrobuszt, azzal jártuk a pályaudvarokat. A teáskannákat rongyos paplanokba csavartuk be, hogy ne hűljenek ki, a párizsis zsömléket egy óvoda konyhája készítette, naponta kétezret, mert mindenkinek kettőt adtunk. Volt, ahol ötvenméteres sor várakozott. Az ételt önkéntesek osztották, hogy a szociális munkások dolgozhassanak a tömegben. A tévéhíradó előtt beolvasott felhívásunkra rengetegen jelentkeztek, az iskolástól a nyugdíjasig, a takarítótól az egyetemi tanárig, még beteg emberek is jöttek, hogy sajnos nem tudnak odaállni, de szívesen sütnek-főznek a teajáratnak. Más volt az emberek hozzáállása abban az időben.

Költöztetés Budaörsre

József és Marcsi az Árpád híd pesti oldalán, a lakótelep előtti padokon napozva talált egymásra. A nő férfiakkal volt ott, de azok egy idő után elmentek, József akkor óvatosan megszólította az asszonyt, majd beszélgetni kezdtek. Este már együtt mentek aludni a Váci út Árpád hídi felüljárója alá. Azt a telet ott húzták ki, tavaszszal azonban a közterület-felügyelők elzavarták őket, mondván, látványuk zavarja az iskolásokat. A Duna-parton találtak egy kalyibát, azt József a vissza nem váltható raklapokból továbbépítette, így ma már egy kétszobás, kályhával fűthető kunyhóban élnek. József ugyanis ács, jól kereső melós volt, de csak hétvégén volt otthon. Egyszer váratlanul hazatérve idegen férfit talált az ágyukban. Aznap elköltözött. A kilencvenes évek elején sorra járta a pesti hajléktalanszállókat, de egyik reggel arra ébredt, nincs meg a cipője. Lucskos, esős hidegben zokniban kellett reggel elhagynia az épületet. Azóta nem hajlandó szállón aludni. Most hatvanegy éves, jövedelem nélküli férfi. Azt mondja, ha eltekintünk a pénztelenségtől, lénye gében megbékélt a sorsával.

– A rendszerváltás a hajléktalanellátás ügyében ahhoz hasonlítható, mint amikor leemelnek egy fedőt és felcsap a gőz – mondja Oross Jolán, szakmai műhelyek irányítója, a Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság munkatársa. – Az utcán élő emberek látványa a közvéleményt és a kormányzatot egyaránt sokkolta. 1989-ben én az első kerületi családgondozóban dolgoztam, onnan jártunk le a Déli pályaudvarra, ahol akkoriban 200-250 ember lakott. 1990 elején megnyíltak az első hajléktalanszállók a Vajdahunyad utcában és a Bánya utcában, de az átalakított munkásőrlaktanyák nem csökkentették az állomásokon és a környékükön éjszakázók számát. Nagy Bandó András újsághirdetésben jelentette be, hogy megalakítja a Szegények és Hajléktalanok Pártját, és január 21-én a Déli pályaudvarra hívja mindazokat, akiket ez érdekel. Párt ugyan nem alakult, de karitatív szervezetek és civil szakemberek gyűltek össze, hogy megoldást keressenek, és a Fővárosi Tanácstól valamiféle elhelyezést kijárjanak. Szombattól keddig tartott az egyezkedés, akkor az illetékes vezetők ígéretet tettek az emberek elhelyezésére. Kék buszok jöttek a pályaudvarra, az emberek abban a hitben szálltak fel, hogy új otthonukba viszik őket. Miután elmentek, az állomást lezárták és kitakarították. Este nyolckor megszokásból benéztem a pályaudvarra, hogy minden rendben van-e.

Az első emberek akkor szivárogtak vissza. Kiderült, hogy mégsem lett szállásuk. Egyre többen jöttek, végül a kerületi rendőrkapitány intézkedett a pályaudvar megnyitásáról, és járőröket rendelt ki éjszakára a hajléktalanok védelmére. Addigra ugyanis szkinhedek több, vagonban alvó hajléktalant megtámadtak, tisztázatlan halálesetek is voltak. Másnap újra jöttek a kék buszok, és az emberek újra felszálltak. Ezúttal a csillebérci úttörőtábor volt a cél, ahol öt napot töltöttek hideg faházakban. Infralámpákat csavartunk be az égők helyére, hogy legyen valami fűtés, a katonaság pedig gulyáságyút hozott. A táborban több beteg ember elhunyt, őket a naponta kijáró pilisszentkereszti plébános temette el. Öt nappal később a Fővárosi Tanács megnyitotta a Budaörs és Budakeszi közötti öszszekötő út melletti volt katonai objektumot, ahol 400 embert szállásoltak el. Ellátásukba több karitatív szervezet is bekapcsolódott, a Vöröskereszt például anya-gyermek otthont tartott fenn. A budaörsi szálló 1992-ig működött, akkor az embereket átvitték a Bánya utcai szállóra.

Az utcára került emberek érdekeit védő, cselekvési programot szorgalmazó civil szervezet az 1989. február 28-án létrejött Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság volt, amelyet Győri Péter szervezett meg. Az első intézmények a hajléktalanok budapesti és vidéki nagyvárosokban tartott őszi demonstrációi nyomán jöttek létre. Az akkori kormányzat úgynevezett hajléktalanműhelyt hozott létre, amelynek munkájába társadalmi szervezetek és egyházak is bekapcsolódtak, a hajléktalanokat ellátó első szervezetek támogatására pedig pályázatokat hirdettek. 1990 őszén a Népjóléti Minisztériumban Lakner Zoltán vezetésével létrejött a Szociális Válságkezelő Programok Irodája, amely többek között a hajléktalanellátás kezeléséhez szükséges intézményrendszer kiépítését kapta feladatul, és a következő télre szóló válságintézkedések mellett megkezdődött a hajléktalanság jogi rendezését szolgáló jogszabályok előkészítése is.

– A hajléktalanellátás volt az első terület, ahová a civil szervezeteket beengedték – mondja Vecsei Miklós, az ország különböző pontjain 27 hajléktalanellátó intézményt fenntartó Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. – Miután ilyen tevékenység korábban nem volt, a civilek anélkül tudtak bekapcsolódni a munkába, hogy meg kellett volna küzdeniük a feladatért. Mindenki, aki a szegénység ellen akart fellépni, találhatott magának valami részterületet. Tapasztalata senkinek nem volt, az számított szaktekintélynek, aki néhány hónappal korábban kezdte a munkát. Az első hónapokban mindenkit meg lehetett ismerni, aki csak számított a szakmában: Oross Jolánt, Győri Pétert, Iványi Gábort, Gyuris Tamást. Voltak ugyan európai minták, ezt a fajta segítségnyújtást azonban végképp nem lehet másolni. A kezdeti időben azt gondoltuk, hogy az ellátás lényege az, ha az utcára került embereket fedett helyre visszük. Azt hittük, ha sok épületet megnyitunk a hajléktalanok előtt, és oda sok ágyat betolunk, azzal sok ember problémáját megoldjuk majd. A kilencvenes évek közepére lényegében kialakult a hajléktalanellátás intézményi rendszere. Túlzás nélkül mondhatom, hogy euró pai intézményrendszer jött létre mozgó orvosi rendelővel, diszpécserszolgálattal, teajárattal, krízisautóval és még sorolhatnám. Később ébredtünk rá, hogy a hajléktalan ember elsődleges problémája nem az, hogy nincs hol laknia, hanem hogy nincs társa. Magányossá és kirekesztetté válik, elveszíti a kapcsolatait, kifakulnak az emlékei, megszűnik a jövőképe. Ezt egy vasággyal és egy lemezszekrénnyel nem lehet orvosolni.

Vendég a fiókban

Az Oltalom Karitatív Egyesületet 1989 februárjában 40-es sorszámmal jegyezte be a Fővárosi Bíróság. A szervezet részben a Menhely Alapítvány egyik alapítójaként a kezdetektől részt vett a hajléktalanellátás megszervezésében. Iványi Gábor, az Oltalom alapító elnöke maga is ügyeletet adott a Vajdahunyad utcai szálláson.

– Ügyeletesként megadtam az otthoniszámomat – meséli –, éjjel kettőkor csörög a készülék, a Róka becenevű hajléktalan férfi hív, hogy nem tud aludni. Mit vár most tőlem, kérdeztem, menjek ringatni? Azután rájöttem, hogy Róka a társaival a Nyugatinál lakott, ahol éjjel kettőkor dolgozott a járdát seprő takarítókocsi, és mindig felébresztette őket. Így állt be a biológiai órájuk. A kezdetben összetartó hajléktalanközösségek gyorsan felbomlottak. A Blaha Lujza téren még összetartottak és megszervezték magukat a hajléktalan tüntetők, három évvel később az ígéreteket számon kérni próbáló Csövi becenevű hajléktalan már magányosan sátrazott a Parlament előtt. De nemcsak a hajléktalanok változtak, idővel eltávolodtak egymástól a hajléktalanellátásban dolgozó szervezetek is.

Az Oltalom Karitatív Egyesület saját hajléktalanszállója 1990 karácsonyán nyílt meg a VIII. kerületi Dankó utcában. A szállót egy egykori húsüzem alagsorában alakították ki, a kerülettől kapott ingatlannak semmilyen nyílászárója nem volt, a falakból pedig fák nőttek ki. A néhány hét alatt átépített szállón a nyitás estéjén négy vendég jelentkezett: két férfi, egy nő és egy fehér patkány az egyik vendég társaként. Őt kompromiszszumos megoldásként az ügyeletes íróasztalának fiókjában helyezték el. Az Oltalom intézményei ma hatszáz férőhellyel működnek, a nappali ellátást igénybe vevő hajléktalanokkal együtt átlag ezer emberről gondoskodnak. A Dankó utcában hajléktalanellátó kórház, fogászat és belgyógyászat működik, 1993-ban pedig az ugyancsak Iványi Gábor vezette Wesley János Lelkészképző Főiskolán megkezdődött a szociális munkások képzése is.

A Rákosrendezőn álló hajléktalanvonat ma is működik, aktív részese az ellátórendszernek. Tizenhét év óta nem sikerült téglaépülettel felváltani.

Hová tegyék őket?

Már az érdemi tiltakozás hiánya is mutatja, hogy a szociális szakma egyetlen pillanatig nem vette komolyan az épített környezet védelméről, illetve a területfejlesztésről szóló törvény készülő módosításában olvasható terveket, melyek szerint a közterületet nem rendeltetésszerűen használó személyek ellen szabálysértési eljárás indítható. Ez elvileg jogi alap lehet a járdákon, parkokban, aluljárókban élő hajléktalanokkal szembeni fellépésre, az elképzelés azonban szakemberek egyöntetű véleménye szerint kivitelezhetetlen. A szociális szakma múlt héten Balatonföldváron tartott éves konferenciáján részt vevők úgy foglaltak állást, hogy még örülnek is a kiszivárgott terveknek, mert ezen a télen a szokásosnál korábban a hajléktalanokra irányul a figyelem. Gyuris Tamás szerint eleve csupán kommunikációs zavarról van szó, Vecsei Miklós pedig az ATV műsorában arról beszélt, hogy a hajléktalanügyi stratégiában a szakma már megfogalmazta, hogyan lehet eltüntetni a közterületekről az utcán élő embereket, és reméli, hogy az októberben megválasztott polgármesterek közül minél többen partnerek lesznek a hajléktalankérdés megoldásában.

A második kerületi Keleti Károly utcai református templom oldalsó lépcsőjén két évtizede lakik egy férfi. Simán Sándornak hívják, 1958-ban született, segédmunkás, kocsikísérő volt, és a pesti oldalon, a Lövölde téren lakott, mígnem a felesége egy átivott éjszaka után ki nem zárta őt a lakásból. Első nekifutásra nagyjából ennyit tud felidézni régi életéből, igaz, ez sem egyszerű, mert idegen emberekkel viszonylag keveset beszél. A személyes gondozását is ellátó szociális munkással például fél év után kezdett kommunikálni, addig legfeljebb egyszavas válaszokat morgott a kérdéseire. Idővel azután kiderült, hogy a férfi előbb a padokon töltött néhány éjszakát, de a rendőrök elzavarták őt a térről, akkor átgyalogolt Budára, azóta itt lakik, a templom lépcsőjén. A fekvés kicsit kényelmetlen, de már megszokta, hogy a lába egy méterrel a feje alatt van, csak azt nem szereti, ha a matrac csúszni kezd a lépcsőn. Napközben a Moszkva téren foglal parkolóhelyet néhány autósnak némi pénzért, máskor kukázik, este hatkor viszont ott van a lépcsőjén. Volt, amikor arra ébredt, betemette a hó, máskor arra, hogy rongyai ráfagytak a lépcsőre. Húsz év alatt az egész utca kicserélődött körülötte, felújították a szomszédos gimnáziumot, újravakolták a szemközti házakat, átépítették az úttestet. Csak ő maradt ugyanúgy, ugyanott.

Monhalt Péterné öt éve kiköltözött a városból. Elég volt a bujkálásból, mondja. A hajléktalanok között talált párjával, az ugyancsak húsz éve utcára került Mészáros Lászlóval úgy döntöttek, a pilisi parkerdő határán, a ritkás bozótosban álló kis kalyibák egyikében laknak majd. Az ösvény szemetes, a földet borító hulladék között mindenütt macskák jönnek-mennek, a vaskályha lapján Vegetával ízesített vízben némi tészta fő. Az asszony ritkán mozdul ki a cserjésből, amióta az ellenőr leszállította őt a HÉV-ről, ha nem muszáj, nem teszi ki magát hasonló konfliktusoknak. László kempingkerékpárján tele szatyorral érkezik. Egy időben a békásmegyeri lakótelep több házában takarította a szemeteseket és a járdát, de már évek óta mást alkalmaz a közös képviselő. A helyiségek kulcsa azonban megmaradt, az ismerős környéket így naponta végigguberálja. Faggatnánk az aszszonyt az elmúlt húsz évről, de az idő összemosódott emlékeiben, a tegnapról és a régmúltról mesél, a közbeeső évek mintha meg sem történtek volna.

You have no rights to post comments

Hozzászólások   

 
0 #1 Rácz Szilvia 2011-02-04 21:52
Ha Zalaegerszegen is nyílna ilyen óvoda, szóljanak, mert segíteni szeretnék!!!! Most a pontos címet nyomozom az RTL klub műsora után, hogy segíthessek..
 




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Műhelyek

No current events.

ÁLLÍTSUK MEG A BÁNTALMAZÁST!

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2017)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2017 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com