"A hajléktalanok menjenek haza!" - Fórum az otthontalanokról

Közép-Magyarország

2010. október 15. péntek, 11:21

Írta: http://www.stop.hu

0 Hozzászólások

A címbeli mondat Bakács Tibor médiaszemélyiség száját hagyta el, aki egyik ismerősének a hajléktalan-helyzet megoldására tett javaslatát idézte. Addig azonban főleg hajdani és mai hajléktalanok beszéltek problémáikról és elvárásaikról, reményeikről és kilátástalan helyzetükről egy budapesti rendezvényen.
 

A 400 nevű kocsma tág terét megtöltötték az érdeklődők csütörtök délután, azok, akik kíváncsiak voltak a hajléktalanok által készített fotókból rendezett kiállításra, a fedél nélküliek mindennapjaira, és azok is, akiknek javaslatai vannak ennek a súlyos társadalmi problémának a megoldására. Fiatalok, idősek, többségében nők, maguk az érintettek is szép számban.

Bakács Tibort valószínűleg az ismertsége, a szociális érzékenysége, folyvást hangoztatott keresztényi értékrendje és szókimondása miatt hívta moderátori szerepre a rendező Hajléktalanokért Közalapítvány, és nem is kellett csalódniuk az alternatív és celebszerepre egyként alkalmas közszereplőben.

Néhány bakácsi mondat: "Nem vagyok hajléktalan." "Jézusnak sem volt lakása." "A hajléktalanoknak a kábulathoz is van joguk." "Az isten végtelenül megbünteti azokat, akik száraz kenyeret, rohadt zöldséget vagy bármilyen ehetetlen ételt adnak a hajléktalanoknak." "Be nem fogom a számat a hajléktalanokat sújtani készülő törvény ellen." Mindezek a megfelelő kontextusba helyezve, a médiaszemélyiség ismert vehemenciájával előadva hangoztak el.

Azért az sem mellékes, miket mondtak a dobogón felállított asztal körül ülő egykori és gyakorló hajléktalanok. A Város Mindenkié csoportot képviselő Némedi Lászlóné például úgy mutatkozott be, mint született hajléktalan, utalva állami gondozásban töltött gyerekkorára, az utcán töltött évekre, foglalt házban zajló jelenlegi életére.

"Önhibámból lettem hajléktalan, senkit sem hibáztatok magamon kívül" - kezdte Jámbor András, az AHA hajléktalan színpad színeiben. A felnőtt élete első szakaszában hentesként dolgozó, majd munkáját és feleségét elvesztve fedél nélkülivé váló férfi ma már albérletben él, és azon fáradozik, hogy visszaadja egykori sorstársainak az önbecsülését.

Erdős Jánosné kisfiával menekült el otthonából alkoholista és bántalmazó férje elől, különböző szociális intézményekben lakott gyermekével, most támogatott albérletben él, nyolc éve terjeszti a Fedél Nélkül című hajléktalanújságot, amelynek a szerkesztősége több alkalommal is az Év Terjesztőjévé választotta.

Az egyik érintett nő arról beszélt a fórummá váló rendezvényen, hogy utólag úgy érzi, pozitív hatással volt rá az átmeneti hajléktalan lét, mert megtanította rá, hogy okosan, takarékosan bánjon a megszerzett javaival. Egy férfi sorstársa azt osztotta meg a hallgatósággal, hogy ha a hajléktalanok azt tapasztalják, hogy emberszámba veszik őket a jobb sorsúak, megnyílnak az érdeklődők előtt, őszintén beszélnek nekik életük félresiklásáról, ami lehetőséget teremt a velük szemben táplált előítéletek enyhítésére.

Leginkább az fáj a földönfutóknak, hogy általában lustának, igénytelennek tekintik őket, pedig sokan közülük dolgoznak, amennyire tehetik, igyekeznek tisztán tartani magukat, rendezetten kinézni, emberi módon alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Több érintett kijelentette, hogy olykor maguk is szégyenkeznek lealacsonyodó sorstársaik miatt, de "aki elesett, azt föl kell segíteni a talpon lévőknek".

Ezért is követelik a kormánytól, a belügyminisztertől és a főpolgármestertől, hogy "ne takarítsák ki a lecsúszott embereket Budapestről", inkább segítsék őket munkához és olcsó albérlethez jutni, visszaadni önbecsülésüket, mert - mint egy volt utcalakó megjegyezte - "bárkiből lehet egyik napról a másikra hajléktalan".