"Akik így élünk, azoknak soha nem lesz jobb" - Öt éve a híd alatt

Közép-Magyarország

2010. október 17. vasárnap, 06:17

Írta: http://www.stop.hu/

0 Hozzászólások

Jövő januárban lesz öt éve, hogy a Lágymányosi híd alatt él egy hajléktalan pár, András és Erzsébet. Afféle kempingéletet élnek: sátorban alszanak, nyílt tűzön főzik az ételt, melegítik a vizet a tisztálkodáshoz. A férfi engedéllyel fogta a halakat a Dunából, amíg lehetett, a hatóságok békén hagyták őket. Mostanáig.

A loncsos bundájú, nagytestű keverékkutya csaholással próbálja kedvünket szegni, hogy védenceit megközelítsük, de szerencsére a lánca nem ér el a sátorig, amelyben a két hajléktalan tartózkodik. Ebéd utáni sziesztaként mindketten egy-egy regényt olvasnak. Kérésünkre Erzsébet félreteszi a könyvet, és beszédbe elegyedik velünk, míg András hanyatt fekve tovább olvas, de mint közbeszólásaiból kiderül, fél füllel odafigyel a beszédre.

"Lassan öt éve, hogy itt élünk a híd alatt, eddig négyszer lopták el mindenünket, de a rendőrök nem bántanak, a máltaiak szoktak ide jönni, ígérik a segítséget, csak nem hoztak még semmit" - hadarja gyorsan a sátor bejáratába ülő, szemérmesen papucsába bújó nő, mint aki már betéve tudja, mire kíváncsi a hívatlan látogató. Ennél azért kicsit többre.

Például arra, hogy hogyan vezetett idáig az útjuk. Az 53 éves Erzsébet Hajdú-Bihar megyéből került a fővárosba, négy gyermeke közül a legfiatalabb lány 20 éves, ő már nevelőszülőkkel élve érte meg a nagykorúságot. Ugyanis Erzsébet férje nem sokkal az esküvő után inni kezdett, rendszeresen bántalmazta a nőt és a gyerekeket. A férfi elől - a három idősebb gyerek önállósodása után - a nő Budapestre menekült, ahol a László Kórházban vállalt takarítói állást, nyolc általánosával erre futotta.

Itt ismerkedett meg a nála tíz évvel fiatalabb, diósdi illetőségű Andrással, a szintén csak elemit végzett betanított kőművessel, aki a Közvágóhíd alkalmazottjaként keverte a betont. Kettejük jövedelméből rendesen megéltek, egy gyámság alatt álló ismerősük lakásába költöztek, akit viszont intézetbe vittek, a gyám pedig kitette a lakásból a nyűggé váló párt. Történt mindez 2006 januárjában, azóta élnek a Lágymányosi híd alatt, immár sokadik sátrukban.

"A korábbiakat ellopták vagy szétvagdalták a rossz emberek, de mindig szereztünk másikat" - meséli az asszony. Mint ahogy ellopták András horgászfelszerelését és engedélyét, táskarádióját is, amikor őrizetlenül hagyták a holmijukat. Márpedig mindennap őrizetlenül kell hagyniuk néhány órára, hogy előteremtsék a napi szükségleteiket. Némi készpénzhez, ruhaneműhöz, edényhez lomizásból, piacozásból, guberálásból jutnak, kettejüknek átlag napi 2 ezer forint elég a fennmaradáshoz.

"Hajnali 2-3 körül indulunk útnak, 9 tájban érünk vissza. Én főzök, mosok, mosogatok a tűzön melegített vízzel, András pedig olvas, aztán ebéd után én is olvasni kezdek, vagy rejtvényt fejtek. Szeretjük a krimiket, kémtörténeteket, szívesen olvasunk Szilvásit, Berkesit, Nemerét, de Jókait és Márait is, gyakorlatilag mindent elolvasunk, amihez hozzájutunk. A napi híreket a környék idevetődő hajléktalanjaitól kapjuk" - számol be Erzsébet.

András ezekből a szóbeli információkból annyira képben van, hogy attól már nem is kell neki több. Tudja, hogy tavasz óta a Fidesz uralja az országot, két hete a fővárost is, de nem foglalkozik a politikával, az államot pedig egyáltalán nem okolja a sorsa miatt, kizárólag saját magát. Az utcán alvás-lakás tilalmáról viszont még nem hallott. "Hová mehetnénk innen?" - teszi fel a költői kérdést. Apolitikussága ellenére úgy gondolja, egyedül a politikától remélhetnék, hogy egyszer igazi kislakásba költözhessenek, akkor elmehetnének újra dolgozni, ha lenne hova. A hajléktalanszálló nem pálya, ott meglopják egymást a csövesek, oda a szabadság.

Erzsébet időközben vizet tesz a partra sodrórott uszadékfából rakott tűzre a mosáshoz, mosogatáshoz, valami káposztás ételt tesz Roki, az immár velünk is megbékélt kutya elé. A pár mai ebédje már megvolt, a főtt kolbászt a férfi tormával, a nő mustárral ette. "Általában egytálételt főzök, de rántottam már itt húst is" - mondja büszkén a nő, akinek a főztjét András is dicséri. "Azért egy kis konyha jó lenne" - teszi hozzá, majd reumás lábán sántikálva visszaindul a sátorhoz. "Majd szerzünk egy jó járókeretet" - jegyzi meg derűlátón.

A kislakás-kiskonyha, netán zuhanyzó projektben azért nem nagyon bíznak. András egészen pontosan külön elárulja, ő már beletörődött, hogy itt a híd alatt fog meghalni. "A rokonainkkal már rég nem tartjuk a kapcsolatot, ahogy ők sem velünk. Nem fogunk hiányozni senkinek" - vélik mindketten.

Addig is próbálják meghittebbé tenni életüket, például azzal, hogy meglepik egymást név- és születésnapjaikon, néhány pár zoknival, egy üveg itallal, nőnapra virággal. Karácsonykor apró műfát állítanak a sátor mellé, ráaggatnak pár szem szaloncukrot, habcsókot, néhány gyertyát, amiket meggyújtanak. Olyankor azért elszorul a szívük, egykori szeretteikre gondolnak, és talán arra, mit csinálnának másként, ha elölről kezdhetnék. A fagyoktól nem félnek, eddig is kibírták.